Van hova fejlődni…

„Hát, akkor van hova fejlődni” – visszhangoznak a fülembe régi jó cimborám szavai, aki azután mondta mindezt, miután közölték vele, hogy gyakorlatilag a csőd szélén áll. És mivel ő nem az a típus, aki csak úgy feladja, nem élte meg kudarcként a dolgot, hanem megrázta magát, osztott-szorzott, aztán ott folytatta az útját, ahol abbahagyta. Kicsit kanyarodott, visszavett egy időre a tempóból, megvárta, míg újra gyorsíthat, aztán persze gyorsított. Mert mindig van hova fejlődni, még akkor is, ha épp szalad a szekér…

Mostanában az élet mintha újra dobná a labdákat, hogy foglalkozzam többet önismerettel, mert hát ez a tevékenység bizony elengedhetetlen, ha nem akarunk idejekorán letévedni arról a bizonyos útról. Ha nem akarunk újabb és újabb kerülőket tenni. Vagy ha nem akarunk leragadni egy-két kilométerkőnél, s ott aztán éhezni-szomjazni, kuncsorogni, stopolni, majd valami rozoga kocsira felszállni (amelyik végre megáll, szánalomból vagy épp unalomból), hagyni, hogy helyettünk vezessenek, hogy aztán megint és megint bevigyenek a dzsindzsásba… Önismeretből tehát sosem elég, folyamatosan „művelnünk kell kertjeinket”, kisebb-nagyobb intenzitással, egészen a halálunk pillanatáig. Vagy még azon is túl, ki tudja.

Az ember elér egy szintet, s azt hiszi: na, ezért most jól megküzdött, kitört a régi csapdákból, végre megindultak az életében azok a folyamatok, amelyek korábban stagnáltak, így aztán lenyugodhat egy időre, hátradőlhet, erőt gyűjthet, miegymás. Élvezheti az eddigi munka és küzdelem gyümölcsét. De nem! Nem teheted meg, hogy hátradőlsz, mert a kihívások bizony megtalálnak, az égi (vagy a régi?) erők piszkálnak, hogy gyerünk, mozdulj már, ennél még sokkal több dolgod van, mit lustálkodsz!

Akadnak globális kihívások, meg persze egyéniek is. A pandémia már meg sem kottyan, hiszen túlvagy egy olyan életszakaszon, amikor még annál is jobban bezárkózni kényszerültél, mint amilyen klausztrofób-élményre a legkeményebb karantén idején sem voltál kárhoztatva. Aztán azért sem kottyan meg, mert viszonylag hamar átestél a betegségen, s túlélted. Mikor nem tudtad, hogy covidos vagy (még az első hullám előtt, mikor már itt volt az a kis ravasz, koronás kórokozó, csak sajtónyilvánosságot nem kapott), észre sem vetted, hogy pár napra felkúszott a testhőd 38 fölé. Másodszorra, mikor azonban már gyanítottad, hogy „ez bizony AZ”, s a „jóakaróid” is azzal riogattak, hogy „dehát a fiatalabbakat és az egészségeseket is megölheti ez a vírus, szóval RETTEGJ TE IS”, akkor persze ráparáztál, és negyedannyi tünettel is a lélegeztetőgépes kimúlást vizionáltad.

És akadnak egyéni kihívások is. Pláne, ha tudatosan keressük őket… Mert keressük tudattalanul is, voltaképp mindent „mi keresünk magunknak”, és persze a kellemetlenebbek a tudattalanok. No, de az én egyik tudatos kihívásom (divatos kifejezéssel élve: challenge-em) a rúdsport és a versenyzés lett! Mert tavaly is indultam háziversenyen, és idén is. Tavaly egyszerűbb koreográfiát adtam elő, de covidosan is edzettem (a verseny idején pedig poszt-covidban szenvedhettem, mert mikor a műsorszám végére értem, kb. ezerrel vert a szívem…), így aztán megvolt a kihívás már akkor is. Idén kevesebb idő maradt felkészülni, mert az év eleje ágyipoloska-irtásokkal telt, meg a csípések kezelésével, meg a folyamatos éjszakai készenlétben-állással. Azt írták a neten, a villanyfényt nem szeretik ezek a kis dögök, meg ruhán keresztül nem csípnek (nem szívják a véred), ezért aztán díszkivilágításban és teljes harci díszben aludtam „édes álmaimat”. No, ez a kis történet annyira leszívott, hogy el is bizonytalanodtam, vajon fel tudok-e készülni a versenyre… Ám miután április helyett májusra tolódott az időpont, nem volt több mentségem.

Egyszóval felkészültem, és részt vettem a megmérettetésen. Tavaly nem volt közönség, a covid miatt, idén azonban igen. Tavaly csak mi voltunk, idén azonban egy másik stúdió, versenyzésben igencsak jártas tanítványai is. Tavaly nem volt más a kategóriámban, ám idén több vetélytársam is akadt… Mit mondhatnék? Kihívás volt a köbön! Persze, nem én nyertem meg a versenyszámot, de ott voltam, részt vettem, kiálltam és nem is féltem! Sokkal magabiztosabb voltam, mint tavaly, amin magam is meglepődtem. És a szívem sem vert utána ezerrel, hanem csak százzal…

No, de érdekes tapasztalat volt (és itt is bejön az önismeret), hogy nem elkeseredtem, mondván „de béna vagyok”, meg hogy „ezeknek bezzeg könnyű, otthon is van rúdjuk, meg már régóta versenyeznek”, hanem arra gondoltam: oké, jövőre akkor szintet lépünk, s más versenyeken is bepróbálkozunk! Mégha az utolsók utolsója leszek is („te-te-te, te utolsó…”), akkor is megéri, mert a halálos ágyamon nem fogom azt mondani magamnak, hogy „hát igen, nekem ez mindig is nagyon tetszett, de sosem mertem… mindig csak álmodoztam róla…” És az bizony nem lesz kellemes élmény!

De ugyanez a tapasztalat volt a Kosztolányi-életrajz megírása is. Emlékszem, mikor válaszúthoz értem, s két lehetőség állt előttem: vagy hagyjam a fenébe az egészet (dobjak ki 15 évet az életemből), alkudjak meg, és lessem az irodalmi nagyurak kegyeit még ezer évig; vagy írjam meg a könyvemet, vállaljam, hogy pár esztendeig csóró leszek és kitaszított, esetleg kritikákban köpködnek rám, aztán majd jön a dupla vagy a semmi vagy épp a még feketébb leves… Akkoriban bizony elmentem egy boszorkányhoz, s megkérdeztem tőle: mit lát a kártyalapokban? Azt mondta, valami nagy-nagy munkán dolgozom, amit ha nem fejezek be, örök életemre bánni fogom. Ott, azon a bizonyos halálos ágyon.

Mostanában többen megbetegedtek köröttem (közeli s távoli rokoni-baráti körökből), a születésnapom táján pedig temetésre is kellett mennem. A munkámban nagy változások köszöntöttek be, hisz megérkezett Veszprémbe Csáth és Kosztolányi hagyatékának egy része. Ha úgy veszem, utánam jöttek… Megint megtaláltak, hogy újabb és újabb szakmai kihívásokkal tarkítsák a mindennapokat. Pedig már egyszer elmenekültem előlük… Dehát ez ilyen, a kihívások utolérnek, és persze nem menekülni kell, hanem menni és csinálni. Mert ha menekülsz, meghalsz. Méghozzá búskomoran, dolgod végezetlenül.

Egyszóval igazuk volt az ókori bölcseknek, valóban „halni tanulni annyi, mint élni tanulni”, és fordítva. És azoknak a kultúráknak is részben igazuk van, amelyek szerint a temetés nem feltétlen gyász, hanem ünnep. Megünnepeljük, hogy az az ember, az az „egyedüli példány” – ahogy épp Kosztolányi fogalmazott –, aki köztünk volt, leélhette velünk az életét. Szabad akaratából eldönthette, mit hagy ki, és mit nem, boldogan távozik-e vagy sem, hol és hogyan ad értelmet az életének, annak az egyedülinek. (Előre is elnézést a reinkarnáció híveitől, meg hát ott van persze a mátrix alakíthatósága is. Bár az „itt és most” egyedüli esélye talán e filozófiákból sem hiányzik…)

De ugyanez igaz az emberi viszonyokra is, amit a hollywoodi limonádék (sőt, olykor a vagány westernek is) rendre megénekelnek. Mikor a férfi elbúcsúzik, elindul, majd mégis visszafordul, mert nem bírja a szívszorítást. (Na jó, Charles Bronson otthagyta Claudia Cardinale-t a parlagon, vagyis a sivatag közepén, a klasszikusok klasszikusában, anyai nagyapám kedvenc filmjében – akivel életemben először utaztam a kisföldalattin, és aki moziba is elvitt párszor –, a Volt egyszer egy vadnyugatban.) Vagy mikor a nő mond nemet, aztán könnyes szemekkel mégis kiszakad belőle egy „igen”. Vagy mikor a mérgező társaságra mi magunk mondunk nemet, a gazdagító szeretetkapcsolatokra pedig igent. Vagy mikor tisztázunk konfliktushelyzeteket, és vagy sikerül megbeszélni-kibeszélni a dolgokat, vagy levonjuk a tanulságot: na, innen el, de örökre… Mert hát – sokan mondják – minden alapjáratban csapatmunka, és szeretet nélkül lópikula sincs, szeretni meg csak egymást lehet. Meg persze magunkat is, egészséges mértékben épphogy fejleszt is az ilyesmi, de akkor is, hosszú távon a legegészségesebb önszeretet is unalmassá válik, meg aztán aki „jól szereti magát”, azt előbb-utóbb mások is fogják és viszont. A többi (egó-nárciszok és egyebek) néma csend… De lényeg, a lényeg, csapatmunka kell mindenben, méghozzá jó értelemben vett csapatmunka, nem pedig érdek- és/vagy félelemközösségek kényszeredett játszmázása. Tehát nem az utóbbi, hanem az őszinte, az egyenrangú, a partneri, a kölcsönös, az asszertív, a miegymás az, ami fejleszt. A rúdsport edzésekhez is kellenek társak, s persze kell olyan edző is (akár több is), aki(k)nek a tudásában és az emberségében megbízol.

No, hát zajlik az élet, még így nyáron is. Kint is, bent is. Épülünk, erőt gyűjtünk és elengedünk, gyógyulunk és ötletelünk, aztán a többit majd dobja az élet. Ja, igen – mondom itt magamnak –, és a kihívások meg a fejlődés mellett ne feledkezzünk meg a már meglévők megbecsüléséről és ápolásáról sem. A meglévő eredmények, a meglévő alkotómunka, a meglévő emberi kapcsolatok, a meglévő anyagi javak, a meglévő minden. Lehet, hogy idén sem jutunk el a Bahamákra, sőt, még a Balatonra is csak ritkán, de a Nap itt is, ott is ránk süt. Sőt, ha úgy akarjuk, ránk ragyog és mosolyt csal az arcunkra minden egyes nap.