Táncolni a fényben

A nyári napforduló táján születtem, az év legvilágosabb szakában, ráadásul hajnalban, megfürödve az első napsugarak ölelésében. Szeretem a fényt, de persze izgat a sötétség is. Tudjuk, egyik nincs a másik nélkül.

Lett volna időm leülni és blogot írni, de nem akartam. A monitor hosszas bámulása káros az egészségre, kiszívja az emberből az életerőt, rontja a szemét, zúgatja a fülét, sorvasztja az idegrendszerét. Ezt onnan tudom, hogy egy időben másról sem szóltak a napjaim, heteim, hónapjaim és éveim, mint arról, hogy ültem és szerkesztettem, korrektúráztam, bibliográfiákat gyártottam, tudományos cikkeket, tanulmányokat, könyveket írtam. Jelenlegi vakságom és a süketségem erre az időszakra vezethető vissza. Nem csoda hát, hogy amikor épp nem adódik feladat a gépnél, menekülőre fogom, s rohanok ki a szabadba. Most persze lehetne papolni a virtuális világról, hogy az mennyire hasznos vagy káros. Nekem káros, a saját bőrömön tapasztalom, hogy káros. Nemcsak az idegeimet sorvasztja, hanem az agyamat is. Egyszóval kell a feltöltődés, kell valami mást is csinálni az életben, kell a szabad levegő, kellenek a hús-vér emberek. Különben hiába ülsz le a gép elé, és próbálsz írni, nem jön ki semmi. Vagy csak önismételgetés meg epigon-szereplés lesz az egész.

De ott van például a strand! Amióta beköszöntött a jóidő, igyekszem minél többet vízparton lenni. Budapesti fürdőkben és a Balatonon, mikor hogy jön ki a lépés. A Palán eszem egy lángost, iszom egy sört, aztán belecsusszanok az élménymedencébe, és merengek magamban az élet értelmén. Arról, hogy mit kéne írni, vagy épp mit nem. De előfordul, hogy a Gellért teraszán iszom meg azt a sört, miközben bámulom a külföldieket, ahogy élvezik az életet. Vagy a Rudas törökfürdőjének szaunájában izzadok, amikor csak nők mehetnek be, és lehetsz akár meztelenül is. Én nem vagyok meztelen, mert ilyenkor átmászom a wellness-részlegbe is, meg föl, a tetőtéri medencéhez, és ott már nem csak nők vannak, s talán a személyzet is szólna a „közszeméremsértés” miatt. Ha Balaton, akkor pedig evezés, evickélés a bóják körül és rosé fröccs. Lángos helyett inkább valami húsétel, de az ilyesmit nem lehet előre kiszámítani. És persze ott vannak a vadak mellett a halak is, az örök hekk, a halászlé, a harcsapaprikás túróscsuszával, a roston pisztráng és társai.

Tudjuk, hogy a sport is feltöltődés. Miazhogy! No meg a tánc! Tulajdonképpen erről szeretnék írni, a májusi Pole Artistic Hungary 2023 versenyről, csak hát azóta annyi strandélmény lefolyt a Dunán (na, oda például nem járok sem fürdeni, sem evezni, pedig régen, még a nagybátyám aktív idejében voltam Esztergom–Budapest túrán is, meg is bolondult a nagyanyám az izgalomtól, de nem folyatom), hogy muszáj volt elkalandoznom. De vissza a színpadhoz! Mert hát az artistic (a rúdsport művészibb-táncosabb ága) a színpadról szól: van is olyan zsűrizési szempont, hogy „színpadi jelenlét”. Szóval az erőelemek, hajlékonysági elemek, akrobatika, zenével az összhang stb. mellett az is számít, hogy észrevesznek-e, ha a színpadra lépsz. És itt most el lehetne merengeni arról, hogy az élet színpada, miegymás, de lépjünk inkább tovább.

Több hónapon keresztül készültem a versenyre. Mivel nem vagyok annyira profi, ezért igyekeztem a kreativitással és egyéb kellékekkel „felhúzni” a produkciót. Jenny, az edzőm (Professional Pole Dance Stúdió) a szintemhez igazította az elemeket, és Dóri, akivel a táncos mozdulatokat tettük hozzá a koreográfiához, szintén nem kívánt tőlem lehetetlent. Persze, az ember idővel fejlődni kíván mindenben, de most első körben az volt a cél, hogy egyáltalán el merjek indulni, megtapasztaljam a versenylázat, bátran kiálljak a színpadra és farkasszemet nézzek a közönséggel. Megtanuljam kezelni az olyan helyzeteket, amikor például nincs elég idő a helyszíni próbára, vagy épp csúszik a rúd, vagy nem forog eléggé, vagy messzebb van egymástól a két rúd, mint amilyen távolságon a talajelemeket begyakoroltam, vagy épp beakad a ruhám, letörik a körmöm stb. (Na jó, túlzás; az ilyesmit nem lehet megtanulni, mindig lehet vis maior és bármikor lehetsz indiszponált…)

Persze, az ember ilyenkor azt is megnézi, milyen kategóriába sorolják, s ott milyen kihívásokkal kell szembenéznie. Nálam már számít az életkor is, 40 pluszosként nem állhatok oda a tizen-huszonévesek közé. Oké, oké, hogy az ember fitt meg minden, de később is kezdtem, mint a fiatalok, nem lehetek annyira hajlékony, szuflával sem feltétlen bírok annyit. A régi edzőm, Lívi, akihez még kick box aerobikra jártam, egyszer megfogalmazta, hogy indulása éveiben látványosabb eredményei voltak, de ahogy idősödik, valahogy lassabb, de stabilabb és hosszabb távú az ereje. Ilyesmi, amit érzek én is ebben a mostani állapotomban.

Nem mindegy persze az sem, ki milyen múlttal érkezik a rúdsportba. Ha tornász voltál, az azért meglátszik. Ha balerina, az is. Ha a nulláról kezdted, az is. De mindenből mindig ki lehet hozni a legjobbat, a legtöbbet, és még százévesen is lehet fejlődni. Ellentétben például az irodalomtudománnyal, a sportban mérhető az eredményed. Látod, hogy lejjebb van a spárga, látod, hogy jobban megy a vállon átfordulás, látod, hogy meg tudsz csinálni olyan erőelemeket, amiket egy-két éve még egyáltalán nem, látod, hogy már a hónod alatt sem vagy véraláfutásos, ha ott szorítasz rá a rúdra, hogy megtartsd magad. Egyszóval haladsz, épülsz, és a befektetett energiád megtérül. El tudsz indulni versenyeken, végig bírsz csinálni egy-egy koreográfiát, szebb a spicced, nagyobb a terpeszed stb., stb. Mégha nem is vagy dobogós, akkor is látod. És ha valaki azt állítja, hogy nem bírod magad megtartani egy csavartkezes pózban, kiröhögöd, nem úgy, mint anno, amikor azt vágták a fejedhez, hogy „nem vagy elég posztmodern”…

A negyvenes kategóriában Anitával kerültem egy csoportba, aki épp most „tarol” az EB-n, meg egy külföldi csajjal, aki profi balerinaként kezdett hozzá a rúdsporthoz, meg egy fehérvári versenyzővel, akinek szintén nem ez volt az első megmérettetése. Ebben a mezőnyben lettem bronzérmes, ami inkább csak afféle hab volt a tortán, mert az igazi truváj maga a színpadra lépés volt. Úgy éreztem magam, mintha egy Fellini-filmbe csöppentem volna. (Egy fokkal jobban megértettem a Babylon-filmet is, de azért az erőltetett züllések jeleneteivel még most sem békültem ki…)

Előttem az ötvenesek mutatták be produkcióikat, köztük egy kínai artista, egy olasz „nagyasszony” (az a szőkére festett, eredetileg fekete nőstényoroszlán-típus), meg még egy vékonyabb nő, szóval nem volt teljesen gyenge az a csapat sem, bár Merci szerint a kínai nem feltétlen asszociáltatott a cirkuszi gumigerinces szenzációkra (lásd hídból előreintegetni bokafogással és hasonló látványosságok).

Ilyenkor a legfelemelőbb pillanatok azok, amikor már ott állsz a függönynél, tudod, hogy hamarosan TE következel, s készülsz lélekben. Vagy nem is készülsz már, hiszen transzban vagy. Mert már nem hallod, mit mondanak a felkonferálásnál, hanem kezdesz beleereszkedni a szerepedbe. Mert ez egy szerep. Szerintem amúgy a regényírás is szerepjátszás: mindig az adott énrészed felszínre hozásával tudod hitelesen megszólaltani a karaktered. És a tánc is az, sőt, az artistic pole-nál is szerepbe kell bújnod, s ezen keresztül az érzelmeidet kifejezned. Szerep tehát, ami fura módon épphogy a lemeztelenedésed lesz. A versenykiírásban külön említették, hogy díjazzák, ha valaki élvezi az előadását, azaz ha valaki minél jobban átadja magát a zenének és a történetnek, amit eltáncol. Lehet az külső vagy belső, lelki történet. Akadt például olyan versenyző, aki egy szerelmi csalódást táncolt el, és az exének címezte a produkciót. A tánca tele volt haraggal és egyben büszkeséggel, a felülemelkedő nő büszkeségével.

Egyszóval ott álltam a függöny mögött, ott állt velem Anita, Dóri, Merci és Kinga (Merciék ezúttal segítők voltak, Dóri pedig szintén versenyzett, csak más kategóriákban – ő egy nárcisztikus kapcsolat börtönében való vergődést ábrázolt a táncmozdulataival, ahogy az ember lánya afféle pókhálóból próbál szabadulni), és drukkoltak, és végig figyeltek, és örültek. A koreográfiám szerint kalappal a fejemen, cigarettával a kezemben egy thonet-jellegű szék mögül indulok el (amit egyébként a Kis Présházból kaptam kölcsön, ezúttal is köszönöm). A cigi (erre az alkalomra vettem egy doboz Eve-t) még remegett a kezemben, mikor kiálltam, aztán felcsendült a zene, és mint akit mozgatnak fentről, afféle bábszínházi marionett-figuraként elindultam, s automatikusan csináltam a begyakorolt mozdulatokat. Szemembe vakított a reflektor, de azért láttam a nézőközönség sziluettjét a sötétben, a széksorokat és a zsűrit a monitorok mögött. Mikor véget ért az előadásom, meghajoltam és felfelé néztem, fel, a fénybe… Aztán kivonultam, eltűnve a fekete függönyredők között.

Kettővel utánam jött Anita (előbb az angolul beszélő balerina, akinek csak a ruhája suhogását fogtam fel, mert akkor még nem tértem magamhoz), aki a csodálatos lírai dallamokra (amit annyiszor hallottunk Adéllal és Eszterrel a közös próbákon) úgy táncolt, mint a zenélődoboz balerinababája. Olyan kecsesen, lassan, méltóságteljesen. Miközben az árnyékát láttam rávetülni a színpadot hátulról lehatároló drapériára, úgy éreztem, mintha valamiféle varázslat részese lennék. Olyan az ilyesmi, mint a drog. Az ember át akarja élni újra és újra. Nemcsak a saját szereplését, hanem a másikét is és az egész este fényét. (Itt jegyzem meg, hogy mindenki más is szuper volt a stúdióból: Adél, aki Artemiszként lépett színpadra; Eszter, aki a kedvesével közös produkciót mutatott be a legendás Grease zenéjére; Nonó, aki profi zombi volt, és persze Dóri, aki exotic kategóriában is indult, abban az izgalmas, platformos cipőben…)

Levezetésként pár héttel később elmentem Barbarics Zsófiék kortárs táncestjére – Elvesz(t)ettek, Footnotes Dance Company –, ahol egyfelől jól éreztem magam nézőként, másfelől sajnáltam, hogy én nem táncolok. Régebben mi is felléptünk velük a Bakelitben, s most azoknak a hétvégéknek a hangulata jött vissza. Az előadáson nagy szerepe volt az ösztönöknek, az önátadásnak, valamiféle sámánisztikus rituálénak.

Az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor a Tűz, a Víz, a Levegő és a Föld elemek erejét hirdető, egyre hangosabb kántálás közben egyszercsak felcsendült a John Wick zenéje, s arra indult meg a vad tánc. És itt fejezem be, hiszen – jut eszembe – ígértem egy esszét a John Wick 4. Felvonásáról az egyik irodalmi lapnak. Mert abban a filmben nagyjából minden benne van, ami mostanság foglalkoztat…