Kitöltök egy kevés whiskey-t, dobok hozzá egy-két szem jégkockát, és elindítom Laura Marling dalát. Gondolkodom az évkezdeten, a tihanyi révnél látott arany fényeken. Eszembe jutnak a nyári evezések és a sörözés utáni úszások, amikor felhevült testtel, kalapáló szívvel, háton lebegve igyekeztem átélni a flow-t, hogy beleolvadjak a víz fölé magasodó hegyoldalba.
Január másodikán foghúzás, a vérsavós húscafat íze sokáig a számban marad. Meg kell állni a kocsival, mert nem bírok a hányingerrel. A friss levegő segít, de miért pont velem, miért épp most? Pár óra múlva kimegy az érzéstelenítő, és elmúlik a fájdalom. Telnek a napok, s hála a kényszerű koplalásnak, tisztul belőlem a karácsonyi édességméreg is.
*
Egyik este megnézem végre a Testről és Lélekrőlt. Vajon hány ember képtelen kifejezni és megélni az érzelmeit? És hány ember jön zavarba attól, ha szeretettel közelednek hozzá? És hány ember mer a másik előtt elérzékelnyülni? Sírni vagy akár zokogni? És hány ember mer lemeztelenedni, akár mások, akár önmaga előtt?
*
Van az a sírás, ami nevetésbe csap át. És ennek a fordítottja is. Nemrég annyira megnevettetett az apám, hogy könnyeznem kellett. De nem a röhögéstől könnyeztem, hanem attól, hogy ő van. Hogy itt van és él és egészséges és beszél hozzám. És együtt vigasztalják és nevettetik egymást anyámmal, miközben napról-napra felfedezik magukon és egymáson az öregedés folyamatának jeleit. És ilyenkor sírnom kell és nevetnem. Mert megszoktam, hogy szépek és fiatalok, de most épp azt tanulom, hogy az ilyesmi elmúlik. És milyen jó szeretni őket így is, most is!
*
„My private party” – olvasom a kedvenc fehérneműcégem hírlevelét, ahol mutogatják a csipkés szetteket. Mert hát egy private party-n mégiscsak a fehérnemű az illendő viselet, vagy még az sem. Ehhez is bátorság kell, büszkén viselni a testedet. És közben engedni a másikat, hogy bámulja a lelkedet.
De ha a „private party” nem „my”, hanem valami főmuftié, akkor persze Babylon… És akkor aztán minden, ami a csövön kifér. Caligula, vagy amit akartok…
*
Megnéztem Damien Chazelle új filmjét is, méghozzá „kényelmi felárral”. Befeküdtem a hatalmas klubfotelbe, a könyökömnél lévő márványasztal-imitációra kiraktam az ásványvizes flaskámat, majd ellazultam a komódlámpa óarany fényénél. „Babylon” – olvasom már a sötétben a feliratot, a félórás orgia megtekintése után. Hát igen, ehhez már jó lett volna whiskyt hozni, mire Brad Pitt is megjegyzi: „kérem a bourbon-öm”…
*
Szóval miután karácsonyra whiskey-t kaptam (Teeling, Irish Single Malt, tehát WHISKEY), kénytelen voltam feleleveníteni ezt a régi mániámat is. Az első üveg whiskymmel, egy Ballantine’s-szal (Blended Scotch, tehát WHISKY) még egyetemista koromban ajándékozott meg a család, mert annyira magával ragadott a reklámja. Az Innuendo volt a zenéje a Queentől. Őrülten szerettem az egészet, úgy ahogy volt, életérzésestől, mindenestől, így aztán otthon és a kollégiumban egyaránt litániákat zengtem róla. Az volt az az időszak, amikor szivarokkal is kísérleteztem: a régi bölcsészkar közelében, a Ferenciek terén vettem Hamlet-szivart, s azt szívtam a szülinapomon. Aztán eltelt vagy két évtized, mire elkezdtem újra az Innuendót hallgatni (erre rásegített a Freddie Mercury-film is), és mostanra már – noha más formában és más körítéssel, de – a whiskey is visszatért az életembe.
A Teelinghez persze kóstolópohár is kellett (a Ballantine’s-hoz „gyárilag” volt), s mivel én nem akartam tulipán alakú poharat (legalábbis első körben nem), hanem élvezni akartam a jól bevált tumblert a jégkockákkal, elrohantam a legközelebbi Intersparba, hogy vegyek egy „szettet”, azaz egy másik üveg whiskyt két pohárral. Hát, így jött a képbe Johnnie, a Walker, akivel azóta is együtt „sétálgatunk”. Mind gyakorlatban, mind elméletben, mert hát meg kellett venni a Whisky-zsebkönyvet is (Kovács Dávid Gábor szerzeménye), meg aztán van odahaza a szülőknél is whisky-lexikon. Apám nagy terve ugyanis, hogy egyszer whiskyboltot nyisson. Minderre akkor jutott, amikor beszerzett egy tizenéves Glenfiddich-t Skóciában.
*
Egyszóval „a whisky folyékony napsütés”, ahogyan G. B. Shaw írja, de Mark Twain sem volt kutya, mikor ezeket mondta: „Szinte ünnepélyes hangulat fog el ama gyönyörűséges gondolatra, hogy a civilizáció pionírjai nem a gőzhajók, nem is a vasutak, sőt nem az újságok vagy a vasárnapi iskolák meg a misszionáriusok – mert az igazi élharcos mindig a whisky!” Aztán ott van Haruki Murakami, aki nekem egy kicsit Hamvasra meg A bor filozófiájára hajaz, mikor így nyilatkozik: „A whisky, mint egy gyönyörű nő, elismerést követel. Először megnézed, aztán ideje inni.” És végül hadd idézzem a Whisky-zsebkönyv nyitó mondatait is, mert annyira költőinek éreztem őket: „A whiskykészítés varázslat. Tudomány és művészet keveredik benne misztikummal és mágiával. Az értelem rendezettsége áthatva az érzékek szépségével.”
Comments