Tegnap megültük a lélek sötét éjszakáját, ma pedig várjuk a Feltámadást. Imádom az egyes vallások tavaszi rituáléit, ahogyan mindenki megünnepli a természet újjászületését, az Élet győzelmét a Halál felett. Amellett persze, hogy mi is megsütjük a magunk kalácsát, s pirosra festjük termékenységszimbólum-tojásainkat, olvasmányokkal is igyekszünk a nagy megújulást megünnepelni, no és persze e mágikus aktusok által előidézni.
Tudjuk azonban, hogy a Paradicsomba nem juthatunk el anélkül, hogy ne jártuk volna végig a Pokol bugyrait, s a Purgatórium útvesztőit. A minap épp Babits Dante-fordításáról olvastunk a diákjaimmal, s különös élvezet volt a Mester elmélkedéseiben/műhelytanulmányaiban újra elmélyülni. Az idei tavaszi szemesztert nagyrészt Babits és Szerb Antal töltik ki, s én nem győzöm a lényeglátásukat, tudásukat, stílusukat csodálni. Húsvét táján meg aztán különösen élvezetes, Babits révén, Dante szellemét is föleleveníteni.
Nemcsak Firenze, régi nagy szerelmem jut eszembe, hanem minden-minden, ami csak értelmet adhat sokasodó hétköznapjainknak. Vergilius (egy költő, egy irodalmi ember!) vezet keresztül a Poklon és a Purgatóriumon, hogy aztán Beatrice (a szerelem!) végre megszentelhesse életutunkat. Mert hát persze, hogy az életút allegóriája a „nagy mű”, mi más is lehetne… Ahogy nem véletlen az sem, hogy a dantei opus magnum főhőse épp túl van „az emberélet útjának felén”, mikor „sötétlő erdőbe jut”, mivel az „igaz utat” nem találja. Életközépi válság, mondhatnánk mai kifejezéssel, de nézhetnénk akár freudista (vagy egyéb más kései pszichoanalitikus iskolai) szemmel is azt a bizonyos erdőt és minden mást.
No, de e ponton hallgassunk csak el gyorsan, s idézzük inkább magát Babitsot! Az európai irodalom történetében nagyon szépen leírja a fentebbi értelmezési lehetőséget, mint ahogy azt is, hogy evilági csetlés-botlásunk mit sem ér égi segítség nélkül, s az égi segítségnek legerősebb megnyilvánulási formája a Szeretet-Szerelem:
„Az ember hiába küzd a maga elszakadt és csip-csup erejével. De e Sugár [Beatrice, egy sugár az ős Szerelemből] segítségével megtisztulhat és fölemelkedhetik az Istenig, az Epétől a Mézig. A tudomány, a Filozófia is csak úgy szállhat, ha ez az égi Erő ad neki szárnyakat. S így Dante egész élete egy nagy kerülőút volt, melyen Beatricéhez visszajutott. De nem felesleges kerülő. A rossz a Jó eszköze. Keresztül kellett mennie minden Poklokon és megtisztulnia minden Purgatóriumban, míg haza érhetett lelkének Paradicsomába, szegény eltévedt ember, ez Élet erdejéből. Régi eszményeit nem tagadta meg. Érezte, hogy az emberi tudás és művészet becses vezetője volt a Poklokon és Purgatóriumon át, habár a Paradicsomba csak maga Beatrice vezethette is. Nem véletlen választotta ennek a pusztán emberi tudásnak s művészetnek megszemélyesítőjéül Vergiliust, költő-ideálját. […] Dante úgy érezte, hogy ezt a Vergiliust maga Beatrice küldötte útjába, hogy vezesse a Nagy Kerülőn, addig, amíg majdan maga az Égi Hölgy át nem veszi a vezetést. Ez a szimbolikus életrajzi és lírai értelmezése Dante túlvilági útjának nem valami utólagos magyarázat. […] Ez magának a költőnek teljesen tudatos élménye.”
Sok minden eszünkbe jut még, például a Rózsa összetett szimbolikája. Igaz, egyelőre a cseresznyevirágok kellemes és finom rózsaszínjét (de rózsaszínjét!) csodáljuk a természetben és a kiskertekben, hisz a virágok királynője még nem nyílik (ahhoz még egy kicsit „böjtölnünk kell”), de ha vágott virágként kapunk vagy ne adj’Isten veszünk pár szálat, kitüntetett, már-már dantei pillanatokat élhetünk meg…
Ám eszünkbe juthatnak sokkal prózaibb kérdéskörök is, nevezetesen: ki az a bolond, aki ma Dantét (vagy akár Babitsot?!) olvas? Hisz a kiadások hemzsegnek a kommentároktól, mindenféle érthetetlen történelmi utalásoktól (kit érdekelnek ma már a firenzei pártharcok, ugye), meg egyáltalán… Babitsnak azonban erre is van válasza – és én bizony egyetértek vele –, melyet már a Dante és a mai olvasó című esszében fejt ki: „Minden szép dolog nehéz; s a Nagy Művészet tudós komplikáltságait megvető új kánon hívei maguk alkották talán az olvasók átlaga számára legnehezebben élvezhető alkotásokat. A magas költészet nehéz és komplikált, ma úgy, mint azelőtt; s Meredith, Proust vagy Joyce olvasása nem kevesebb enciklopédikus tudást és tanulást, nem kevésbé fáradságos, ezoterikus behatolást igényel, mint akár Dantéé.” Nehéz, persze, de épp arról szól, ami napjaink emberét is izgatja. És amiről a Húsvét, a Feltámadás ünnepe is szól.
Comments