Kiskoromban egy egész Barbie-család éldegélt a szobámban. Nálam lakott természetesen Ken (a fekete hajú, kék szemű változat); Skipper, a kislány, citromsárga sportruhában, walkman-nel (az 1980-as években vagyunk, akkor még kazettás walkmenről hallgattuk a zenét); Barbie 1., aki Ken felesége volt, mert őket párban kaptam (ezeket a játékbabákat akkor még csak valutáért lehetett egyébként megvásárolni a dollárboltban, tehát afféle „mocskos kapitalista” terméknek számítottak), és mindketten flamenco-táncos kosztümben pompáztak; Barbie 2., akit kineveztem Ken lánytestvérének, mert ő kissé szűziesebb volt a maga halovány-szivárványos ruhájában és a frufrus frizurájával; és végül Barbie 3., a kacér kis kokott, aki a szeretői státuszt kapta, miután csipkés blúzban és rózsaszín szoknyában csábítgatta a hozzánk érkező férfivendégeket. Sőt, festette is magát és folyton csekkolta a kisugárzását az icipici sminktükrében… Egyszóval le voltak osztva a szerepek, és onnantól nagyjából megvoltak a történetek is, amiket játszottunk gyerekkori barátnőmmel, Vikivel.
Ez volt az én Barbieland-em, és éltem is a magam kis Barbie-életét. Aztán a gimnáziumi évek alatt mindebbe belerondított a valóság… (Persze-persze, az általános iskolában sem volt minden fenékig tejfel, sokat bántottak a nálam rosszabbul tanuló gyerekek, de ott a „barbisabb” ízlés még megbocsátható volt.) A középiskolában derült csak ki, hogy Barbie-val játszani, barbisan öltözködni, barbis ízléssel élni a hétköznapokat nem igazán píszí. Mert ha értelmes is akarsz lenni, akkor a kettő együtt nem megy. Mert az okos nő nem is igazán nő, a külsejével pedig végképp nem törődik, vagy legalábbis nem vesz fel rózsaszín ruhákat, magassarkú cipőket, nem festi magát és egyáltalán. A formás fenék és a kockás has kivillantása helyett maradjon csak a farmer, méghozzá olyan hosszú kockás inggel, amilyen még a térdét (vagy, ne adj’Isten, a bokáját) is eltakarja az ember lányának. Mert ha nem így öltözöl, akkor cicababa vagy, buta vagy, üresfejű vagy, diszkópatkány vagy, tehát értelmiségi részről le vagy nézve, de magasról.
Kamaszkorban felemás az ember megfelelési kényszere: egyrészt lázad a felnőttek világa ellen, a konformitás, a kőkonzervativizmus meg a szabályok ellen, másrészt próbálja magát elfogadtatni a kortársi csoportokkal (titkon szeretetre és elfogadásra vágyva), ezért úgy beszél, úgy öltözködik, ahogy ők, a referenciacsoport tagjai; s azt olvassa, azt hallgatja, amit ugyancsak ők, a mércének számító közeg „emberei”. Én is ebben vergődtem, így aztán nyakamba szakadt a kockásinges lázadás, a Doors meg a Beatles, meg ami épp szembejött. Barbizás helyett Dosztojevszkijt olvastam meg Nietzschét, nyári meg téli szünetben Dalí- és Van Gogh-képeket másolgattam temperával, miegymás. Egyszóval nagy belső és külső „utazásaim” voltak, és valóban sokat fejlődtem szellemileg – lényegében megalapoztam a mai tudásanyagomat –, de időközben valami mégis elveszett…
Az egyetemi évek alatt – részben folytatva a gimnáziumi tradíciót – továbbra is tarolt a kockásing, plusz hozzájött a kollégiumi műanyagpoharas tablettásbor mindenféle „dirty-blues-band” koncerttel, ahol a zenére (néha zajra) folyt a pogózás kócos fejjel, kusza gondolatokkal. (Minél kuszább volt, annál menőbbnek számítottál. Az identitásválság már akkor is divatozott.) Ki is tartott mindez az első szerelmekig, amikor megint „befigyelt” Barbie, de nem sokáig, mert az első szerelmekkel együtt (lett-légyenek azok plátóiak vagy nem-plátóiak) megérkeztek az első csalódások is.
Az igazi Barbie-reneszánsz talán akkor következett be, amikor egy doktori ösztöndíj révén kijutottam négy hónapra Firenzébe, ahol (számomra legalábbis) minden a Szépségről és a Művészetekről szól. Ahol tombol a Dolce Vita, ahol minden olyan ízléses, finom, elegáns, színes, életvidám, stílusos! Persze, ott is van halál, meg arra is járt a pestisjárvány (lásd ennek számtalan középkori emlékét Toszkána-szerte), de valahogy mindez inkább színpadias, artisztikus, s talán emiatt mintha nem is az evilág része lenne. Mert hiszen mégiscsak túlvilági dolgok ezek, mégha az evilágban rohadunk is el annak érdekében, hogy oda átjussunk. És íme, bele is botlottunk az egyik legnagyobb ellentmondásba: a tökéletesre rózsaszínezett Barbie-világ mögött ugyanis rendre felsejlik valami rémisztő és szorongató feketeség, valami űr, valami kontraszt.
Firenzéből hazajövet annyi inspirációt kaptam, hogy újra a kamaszkori Barbie-stílusomnál kötöttem ki. Ám ezúttal nem a nyolcvanas évek ruhatárát öltöttem magamra (neonszínű szmájlik, szűk koptatott farmerszoknyák és a fehérhálós zsebbel ellátott púderrózsaszín kisnadrág), hanem – némi egyénítéssel – a kétezres évek eleji trendeket próbáltam követni. Mert hát láttam, amit láttam, az olaszoknál. Firenzétől Milánó nincs túl messze…
És ekkor ismét beleestem a korábbi csapdába. Merthogy megint szembejött velem az a sztereotípia, miszerint aki barbis, az barbis, és eredjen a fenébe, de legalábbis jó messzire a tudományos élettől. Mert hát egy tudós nő nem hordhat virágmintás szoknyát (óriási vörös rózsákról beszélünk fehér alapon, nem ilyen-kis-pici-diszkrét dolgokról), meg nem szőkítheti a haját, nem járhat tűsarkúban, meg ez, meg az. Már nemcsak hülyének néztek, ha barbisan öltöztél, hanem még cafkának is. Mert hát tisztességes nő nem törődik a külsejével, vagy legalábbis nem így, meg nem ennyire… A tisztességes nő feminista (hoppá!), abba pedig mindez nem fér bele. Dehát a feminizmus is sokat változott/változik, meg elágazik egyre több irányba stb., stb. És ma már megjelenhetsz tűsarkúban még a legmacsóbb politikai tárgyaláson is… (Vagy mégsem?!)
A Barbie-film is érinti a feminista kérdést, méghozzá elég keményen. A kritikák nagyjából megállnak itt, és én sem akarok belemenni, maradok inkább a saját példámnál. Szóval akkortájt a feminista tudósnőről mint olyanról a férfiak többsége azt gondolta, hogy ronda és magánéletbeli problémái vannak, ezért lett feminista. És tökéletesen rendben van, ha egy „elfeledett íróNŐ” ömlengéseivel foglalkozik a konferenciákon, nem pedig valami zaftosabb-vaskosabb figurával, valami felkent irodalmi nagysággal, mondjuk például a férfi Kosztolányival. A tudós nők meg azt gondolták, hogy feminista az, aki felvilágosult, „európai”, megy a nyugati trendekkel, ki tud állni az érdekeiért, nem hagyja magát tárgyiasítani, lepergeti magáról a kéjsóvár férfitekinteteket, nem fogadja el a virágot a Nemzetközi Nőnapon meg minden. És még sorolhatnám, ki mit gondol meg gondolt a feministákról, de nem akarom tovább fokozni az indulatokat, rezeg azok energiáiból nélkülem is épp elég a levegőben. Maradjunk inkább annyiban, hogy sokan és sok mindent gondoltak és gondolnak a feministákról. A filmben is felemásan jelenik meg a kérdéskör – jó is, meg rossz is, áldásos is, meg átkos is… Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy Barbieland-ben a nők képzettek, hisz politizálnak, orvosok meg ügyvédek lesznek, irodalmi Nobel-díjat kapnak, ami rendben is lenne, csakhogy a narratíva szerint ez sem „A Valóság” része, hanem csak rózsaszín szirup, és valójában az anyaság lenne az, ami közelebb viheti a Barbie-kat az Igazi Élet megtapasztalásához. Szóval akkor most hogy is van ez a feminizmussal?! (És itt jut eszembe még egy adalék, amit zárójelesen tegyünk mindehhez hozzá: Barbie nem képes a testi szerelemre, ezért Ken csak a rajongója lehet, nem pedig a partnere. Barbie tehát e tekintetben még valóban kislány, és nemcsak anya nem lehet így belőle, hanem az intimitást, azaz egy valós és őszinte párkapcsolatot sem képes meg- és átélni. Bár létezik várandós Barbie is, de ő Barbieland-ben mintha kiközösített státuszt kapna, hisz furán néznek rá a többiek. Ezenkívül sosem szüli meg a gyermekét, a hasa örökre gömbölyű marad.)
A tudományos életbeli debütálásom óta eltelt immár két évtized, és én lassan, de biztosan, szívós munkával újra felépítettem a magam Barbieland-jét. Igaz, előtte kidolgoztam a belemet, hogy bebizonyítsam a mindenkori közegemnek: szorgalmas is tudok lenni, ha akarok; írni is tudok, ha akarok; kutatni is tudok, ha akarok; előadni is tudok, ha akarok stb., stb. No, és erre tegnapelőtt megnéztem a Barbie-filmet… Mit mondjak? Sok minden visszaköszönt. Sok kusza és zavaros gondolat kavargott a fejemben, ellentmondásos érzelmek futkorásztak a lelkemben és a szívemben, mikor Orsival, az egyik kedves rúdsportoló társammal kijöttünk a moziból.
Persze, értem én, hogy Barbie-módra élni és a Barbie-jelenségre etalonként tekinteni nem olyan jó dolog… Mert az valóban vicces és kritizálható, amikor valaki vagy valakik azt hiszik, hogy Barbie-nak lenni (értsd: állandóan cicásan öltözködni és mosolyogni, meg valami alibi-tevékenységet felmutatni, „influenszerkedni” és tsai) önmagában elég a boldogsághoz. Amikor a filmben például Ken el akar helyezkedni cégvezetőként, és kérnek tőle doktorit vagy diplomát (lám-lám, itt már előkerül a tanulás meg a referencia kérdésköre is…), és neki nincs, akkor persze joggal folyjon el a rózsaszín cukormáz, és mondjuk ki: fektessen már bele valami energiát is az életébe az a fránya Ken! Tanuljon, dolgozzon meg minden! (Bár kétségtelen, az izomépítés is munka, nem is kevés. Főleg, ha fehérjepor nélkül csináljuk.) Kitartás, szorgalom, becsület! És persze azt is értem, hogy a mai Barbie-világunkban (gondolok most már az insta- és a facebook-féle habos-babos élethazugságokra és egyebekre) sokan vannak, akik tényleg pusztán a barbiságukkal (vagy épp a kenségükkel) érvényesülnek, miközben a „tisztességes emberek” szenvednek meg nyomorognak. (Tegyük hozzá, olyanok is akadnak, akik csak az elvárásokhoz igazodnak, mert ezerszer értékesebbek annál, hogy a feneküket mutogassák a világhálón, de ha egyszer erre van igény… És valóban erre van igény?!) És még azt is értem, hogy míg Barbie csak csajos bulikat rendez az otthonában, és az a legfőbb gondja, hogy a Szex és New York sztárjainak melyik outfitjét öltse magára az aznap esti partira, aközben a tisztes-rendes családanyák otthon főznek az uniszex, egykori ortopédcipőre emlékeztető papucsukban, narancsbőrrel és hasi striákkal megrakottan a három gyerekre, reménytelenül várva haza a „ki-tudja-hol túlórázgató” férjüket. És hogy ilyenkor szégyelljék magukat a szingli Barbie-k, akik csak hülyítik a Ken-eket, és nem tudják, hol lakik az Úristen, meg minden. De ott van az érem másik oldala is…
És nagyjából ez, tehát az érem másik oldala volt az, ami elhangzott a filmben konklúzióként, amikor Ruth Handler, a baba kitalálója előadta a maga ars poeticáját a főszereplő „sztereotipikus Barbie”-nak. Ruth élete sem volt fenékig tejfel, mint ahogyan senkié sem az, így aztán álmodott magának valami Szépet, valami Jót, valami Igazat (?)… Valami tökéleteset, valami rózsaszín álmot! Mert hát valahogyan mégiscsak boldogan kéne leélnünk azt a pár évtizedet, ami itt megadatik, és kell valami pótlék, valami érzelmi-fantáziabeli tartalék, ahonnan újra és újra erőt merítünk „a lét elviselhetetlen könnyűségéhez”… (Nagyjából erről szól a művészet egy jelentős vonulata évezredek óta. A vallás és az egyéb életfilozófiák szerepébe pedig most inkább ne menjünk bele.) Egyszóval nem kell szidni Barbie-t, nem kell őt „lefasisztázni” – mint ahogy teszi azt a filmben a kamaszlány, aki megutálta a babát, mert az „túl sok elvárást” támasztott a nőkkel, főleg az anyjával szemben –, hanem, hanem…
Mindezzel nem állítom, hogy mindenki legyen Barbie. Rossz értelemben véve Barbie lehet a „lelketlen baba” metaforája is, egy nárcisztikus femme fatale, akinek kötődési problémái vannak, és aki miatt fogy a népesség és hullanak a férfiak. Jó értelemben véve azonban Barbie ennél sokkal több: valamiféle harmóniavágy megnyilvánulása. (Ép testben ép lélek – szép testben szép lélek…?) Évekkel ezelőtt jöttem rá, amikor láttam egy idős hölgyet a villamoson, szép és nemes arcvonásokkal, vékony és törékeny testalkattal, rendezett ruhában (nem, nem a luxusfeleség vagy luxusözvegy kategóriája volt!), dacolva az öregedés visszafordíthatatlan folyamatával, hogy mindebben mennyi munka és energia van! Hogy bizonyára csalódott nem egyszer, nem kétszer. Elveszíthette a szeretteit, lehettek nehéz évei, amikor nem volt munkája, egzisztenciája meg pénze, felnevelhette a gyerekeit, megalázhatták a rossz emberek, és ő mégis… Ő mégis szép és rendezett, és megmutatja a világnak, hogy csakazértis! Egyszóval kritizálhatjuk a műanyagvilágot, az illúziókba menekülést, de valahogy ideálok és fantáziák nélkül nem megy. Nem szólhat mindig minden a rombolásról, az erőszakról, a bunkóságról, a nemtörődömségről, a ráncos arcú és zsíros hajú reggelekről, az enervált és karikás szemű estékről, az intrikákról, a hatalmi harcokról…
És most már tényleg megírom a tervezett esszémet a John Wickről, mert innen már csak egy ugrás annak a filmtetralógiának az alapproblémája. (No, meg persze ott a Mátrix is, Keanu Reeves mint összekötő elem ideasszociáltatja azt is, és hát ugye Margot Robbie Barbie-ja is megkapta a választást a maga piros és kék pirulája között…)
