Hosszú éveken át csak az akadémiai világ fellegváraiban (vagy inkább elefántcsonttornyaiban) dolgoztam, ahol az ember olykor összefut egy-két professzorral, idősebb és fiatalabb irodalmár kollégákkal, riválisokkal vagy épp intrikusokkal, és olyan ifjú titánokkal, akik nagyon jól tudják, mikor és hol, sőt, mit és hogyan kell megírniuk az előrejutás érdekében. A belterjes szakmai játszmák elől aztán idővel a könyvtárba meg a kézirattárba menekülsz, s beleveted magad a múlt alakjainak tanulmányozásába. Jobb híján velük vitatkozol, velük gondolkodsz a nagy filozófiai kérdésekről, velük együtt próbálod megérteni a történelem fordulatait, a keleti és a nyugati világot, miegymást.
És persze abban az illúzióban ringatod magad, hogy „ők bezzeg” micsoda szellemi pezsgésben éltek, „ők bezzeg” meg akarták váltani a világot, „ők bezzeg” összefogtak a nagy ügyek érdekében. A nyugatosok a modern magyar irodalom közös megteremtéséért szálltak síkra, s le akarták taszítani trónjaikról a becsontosodott akadémizmus politika által felkent nagyöregjeit. „Ők bezzeg” csapatjátékosok voltak, de nem úgy, hogy „mindenki mindenki ellen”, hanem úgy, ahogy az történik például az edzéseken, ahol közösen izzadunk, s ahol mindenki apait-anyait belead.
Ám a képlet nem ennyire fekete-fehér, voltak akkoriban is súrlódások bőven, volt vörös- meg fehérterror, de mégis. Mégis, amikor az ember olvassa őket, akár a szépirodalmi műveiket, akár a leveleiket vagy a visszaemlékezéseiket, az az érzése támad, hogy ott és akkor volt valami olyan a levegőben, ami most nincs. Dehát a fene tudja, az elefántcsonttoronyból nem sok minden látszik!
Anno, a gimnáziumban, Dosztojevszkijt és Nietzschét olvastam. Olvastunk pontosabban, az osztálytársaimmal. Versenyeztünk, hogy ki tud nehezebb szöveget megérteni, és ki tud olyan szerző nevével előrukkolni, akit a többiek nem ismernek. Ezt aztán átterjesztettük más művészetekre, és már festőkben, szobrászokban, filmesekben és színházi emberekben is vetélkedtünk. Jöttek az egyetemi évek, s azon kaptuk magunkat, hogy továbbra is önképzőkör-szinten működünk. Mi, akik többé-kevésbé outsiderek voltunk, mi, akiknek a nagypapája könyvespolcán nem feltétlen sorakozott fel a Nyugat összes lapszáma, csak azt éreztük, hogy itt vagyunk egy nagy hodály iskolában, ahol teljes mértékben magunkra hagytak bennünket a tudásszomjunkkal, a kíváncsiságunkkal, a lelkesedésünkkel. Hagyták, hogy elkallódjunk a város peremén lévő munkásszálló-kollégiumban, hagyták, hogy azt mondjunk a vizsgán, amit csak akarunk (néha akadt egy-egy sóhaj azért), hagyták, hogy a szemináriumi dolgozataink hemzsegjenek a hibáktól, s végül hagyták, hogy hülyén haljunk meg. Ahogy a gimnáziumban, úgy az egyetem bölcsészkarán is a társaimtól tanultam a legtöbbet, nem pedig a tanáraimtól. Hogy ez szomorú-e? Nem tudom. Lehet, hogy az, de az is lehet, hogy épp ez volt a szerencsém. Nem nyesegetett senki, szabadon fejlődhettem. S minél tovább tart ez a szabadon-fejlődés, annál nehezebb leszokni róla.
Aztán jött a doktoriskola. Nem, ott nem voltak szellemi pezsgések. Legalábbis nem olyanok, amilyenekről én ábrándoztam. Ott szigorú megfelelés volt (a közegnek, nem pedig magadnak vagy valamiféle szentnek vélt eszménynek), kötelezően hivatkozandó szerzők, lejátszott ösztöndíjak, jólértesült évfolyamtársak. Előszobázás a professzoroknál, klikk-szellem, rivalizálás. Mérték az időt, ki meddig konzultál a témavezetővel, s ha az illető túllépte a negyedórás keretet, már csúnyán néztek rá. Ha azonban félperc után tessékelték ki „a szobából”, együttérző pillantásokat vetettek rá, s megnyugodva konstatálták: na, ebből se lesz konkurencia! Ott megtanultam, milyen „nem tudományosnak” lenni, milyen „esszéista módon” írni – a kívülállók kedvéért: ezek mind szitokszavak –, s azt is megtanultam, hogy nem szabad elmondanom, min dolgozom éppen, s mit olvasok, mit írok éppen… De legfőként azt nem, hogy mit gondolok. Mert ha őszinte vagy, senki sem fog hinni neked. Ha meg hazudsz? Hát, hazudni nem tudsz… Inkább elröhögöd magad…
Aztán a történetek ismétlődtek, egyre magasabb szinten. Idővel azon kaptam magam, hogy ez itt már nem az egyetem, ez itt már nem a doktoriskola, nem a kutatócsoport, hanem ez maga az a bizonyos Élet Iskolája nevű műintézmény, amit olyan előszeretettel emlegetnek a közhelyektől hemzsegő ballagási beszédekben a tanárok meg az iskolaigazgatók.
Teltek az évek, s én sokáig nem taníthattam, csak kutattam és kutattam. Aztán az élet mégiscsak úgy hozta, hogy eljutottam az ifjúsághoz, s a veszprémi egyetemen kezdtem órákat tartani. Egyáltalán nem a tárgyi tudás átadására törekedtem (persze, ez sem mellékes szempont…), hanem egyetlen idézet lebegett előttem tanítás közben: „ne féljetek”. Igen, azért mert ott láttam a tekintetekben a megfelelési kényszert. Éreztem, hogy sokan nem önmagukat adják, nem a saját gondolataikat mondják, hanem azt, „amit a tanár hallani akar”. Azt az egy szót. Azt az egy hülye szót, ami nincs is. Mert nem létezik az egyetlen, a helyes, a minden-mást-felülíró szó. Létezik, de azt csak Isten tudja, vagy hát tudj’isten…
És ebben az időszakban hallottam egyre több helyről, országosan-globálisan, hogy a mai fiatalok már nem olvasnak. Nekik képek kellenek, filmek, klipek, podcast-ok, YouTube és Facebook, meg mindenféle hókuszpókusz, amivel pótolhatjuk a szemináriumokon az okostelefonok és a pszichothrillerek ingergazdag világát. Erőszakoljuk hát meg az irodalmat – jutottam a következtetésre –, s legyünk showman-ek, hogy minél „emészthetőbben” adhassuk át a tananyagot. Sőt, butítsuk le azt a fránya tananyagot, írjuk át ne csak a tankönyveket, de a szépirodalmi műveket is! Rajzoljuk le a karaktereket, csináljunk belőlük ppt-ket meg egyebeket. Legyünk kirobbanóan kreatívak, interaktívak, online-ok és digitálisak. (Persze, persze, ez is kell, dehát hol itt a határ? Határon az iskola, vagy „Iskola a határon”, az itt a kérdés.) Meg hát ott a járvány is, ugye. Az is csak arra volt (van?) jó, hogy bebizonyítsa: aki offline, az mind meghal. A lélegeztetőgép se bírja sokáig offline üzemmódban, hát még egy diák…
Időközben az ember azért az akadémiai élet felé is visszakacsintgat – mit is hagyott maga mögött, amikor tanításra meg önálló írásra adta a fejét ahelyett, hogy „csapatjátékos” lenne. Talán két hónapig bírtam egy bizottságban, ahol aztán felmondtam. Nem, ez nem az, amit én keresek, gondoltam. Nem sokkal később meghirdették az MTA Alumni-programot: kutatók elmehetnek középiskolákba, hogy ott beszéljenek arról, mily csodás is a tudomány világa! És láss csodát, mert hát ez tényleg csodás, meg is hívtak két középiskolába.
Először Ajkára mentem, a Bródy Imre Gimnáziumba. Kedvesen fogadtak, pogácsával és ásványvízzel kínáltak, szerényen, de szeretettel. Végzős osztályok gyűltek össze, hogy meghallgassanak. Kosztolányiról beszéltem, szándékosan a gimnáziumi évekről, meg persze valamennyit a regényekről. Milyen jó is, hogy az Aranysárkány a középiskolai időszakot idézi! Az ember örül ilyenkor az összecsengéseknek. Egy-két képet vetítettem csak, de két órán keresztül beszéltem, sztorizgattam is néha, és legnagyobb meglepetésemre figyeltek. Végigülték, és még kérdeztek is.
Előadás közben arra gondoltam, hogy igen, nekem is akadtak színfoltok a gimnáziumi éveimben. Mi is utáltuk a vaskalapos tanárokat, firkáltunk a padra (én azt írtam fel, hogy „még a szar is le van szarva”), és magasról tettünk a politikára meg a megfelelési kényszeres viselkedésre. És amikor Kosztolányi „kihágásait” részleteztem, az olyan vicces volt. Hogyan herdálta el az iskolaújság pénzét egy prostira, hogyan olvasott be a magyartanárnak az önképzőkörben, hogyan boncoltak békát Csáthtal… De egy dolog mindig szent és tiszta maradt számára: az irodalom. Azt komolyan vette, ha mást nem is.
Nemrég pedig a zuglói Teleki Blanka Gimnáziumban voltam, ahova nemcsak Kaffka Margit járt akkor, mikor még Erzsébet Nőiskolának nevezték a tanintézményt, hanem később bizony a tulajdon Édesanyám is koptatta azokat az iskolapadokat. Pályaorientációs napot tartottak éppen, így aztán nem Kosztolányiról kellett beszélnem, hanem minden másról. Jobbára a szakmáról, hogy miért is lettem irodalmár, meg hogyan lehet érvényesülni, könnyen-gyorsan sikereket elérni. De én nem erről beszéltem (no, nem is Kosztolányiról), hanem arról, hogy milyen buktatók várják az embert, és hogy még idejében döntse el, hogy – patetikusan szólva – szolgálni akar-e vagy uralkodni. Mert egy dolog a karrierépítés, és egy másik dolog az irodalom és a művészetek világa. Nem zárom ki persze, hogy a kettő ne essen egybe, a kategorikus kijelentések nem feltétlen működnek.
A 45 perces óra után, a szünetben, még egy-két fiatallal külön is beszélgettem. Csillogott a szemük (igen, így, ahogy írom), és a görög filozófiáról vitatkoztak (mi a logosz, kik a preszókratikusok). Mondtam, hogy olvassanak Nietzschét, mert ő megmondta, hogy Szókratész tehet mindenről. Mondták, hogy „jaj, Nietzsche, az olyan sznobizmus! Mindenki Nietzschét olvas…” „Vagy legalábbis azt állítja magáról” – teszem hozzá én, a vénülő rókaeszemmel…
És igen, anno mi is épp így vélekedtünk. Kigúnyoltuk a kultúrsznobokat, miközben persze mi is azok voltunk. S mondok még valamit! Ez a szokás már Kosztolányiéknál is megvolt! Ők is kiröhögték azokat, akik nyakra-főre Nietzschét olvastak… Úgy látszik, van valami, ami örök. (Igen, persze, itt most a Nietzsche-sznobizmusra gondolok, mi másra?!) Szóval van valami, ami ott van, megvan ma is, csak nem azon a helyen, ahol keressük. Ezzel a két gimnazista fiúval jobban elbeszélgettem, mint sokakkal az elmúlt húsz-huszonöt évben. „Miért? Miért?” – tanakodtam. Aztán eszembe jutott az előző este Pierrot-figurája, akit a Vígszínházban láttam, a Szerelmek városa című darabban. A fehér ruhás színész a tiszta erkölcsökről beszélt valamit, majd felakasztotta magát. De minderről később, egy másik blogbejegyzésben. Online, vagy amit akartok…
(Az Ajkán készített felvételeket Tiborcz Eriknek köszönöm, magyartanárának, Kersner Ákosnak pedig a tanóra lebonyolításáért lehetek hálás. A zuglói szervezésért a HiSchool-t illeti köszönet.)
Σχόλια