Különös levelet kaptam a minap. Az egyik tanítványom írta, aki azon sajnálkozott, hogy nem tud jönni a szemináriumomra, mert egy nyelvészeti előadást kell épp akkor meghallgatnia. Ám ha ez nem lenne elég, egy esküvőre is hivatalos, amiről ha kell, igazolást küld, méghozzá a házassági anyakönyvi kivonatot.
Itt egy kicsit elgondolkodtam. Hogy micsodát? Elküldené nekem egy vadidegen fiatal pár házassági anyakönyvi kivonatát csak azért, hogy lássam: ő „igazoltan” van távol? Aztán persze meglódult a fantáziám. Nem sokkal előtte jött szembe ugyanis az egyik közösségi oldalon egy „Vintage marriage” című jegyzet, az ismert versikével (Valami régi, valami új…), meg pár izgalmas kellékkel, mint például barokkos szabású fehér cipellőkkel, kék harisnyakötővel. Így aztán kellő inspirációval a tarsolyomban képzeltem el, amint a menyasszony épp ráomlik kedvese vállára, illatolja és csókolja, miközben a tánc sodró lendületében, combját simogatja a hófehér tüll- és selyemszoknya. Aztán a napsütötte teraszon, körülvéve őszintén szerető rokonokkal és igaz barátokkal (?!), amikor a zenészek kis szünetet tartanak, odasétál a hosszú asztalhoz, kortyol párat a kristálypohárban csillogó rosépezsgőből, majd újra visszaperdülne választottja karjaiba, de…
De ebben a pillanatban odapattan hozzá az én tanítványom, s közli vele: „megkérhetlek, hogy itt és most szkenneld be nekem a házassági anyakönyvi kivonatodat, mert be kell mutatnom az egyetemi oktatómnak!” Hoppá! A menyasszony egy tizedmásodperc alatt kijózanodik, a Paradicsomból hirtelen a Poklok Poklára hull(ik), ránéz szegény megfélemlített barátnőjére (vagy épp rokonára, ez nem derült ki), s elképzeli, amint azt a szegény lányt egy aszott vén satrafa vagy épp egy agyonsminkelt Főnéni sanyargatja a nevezett felsőoktatási intézményben, ha… ha… ha nem prezentál azonnal egy házassági anyakönyvi kivonat-másolatot. „Tudja igazolni a távollétét, kisasszony?!?” – gagyog majd a tanár, s ragyog, azaz ragyognak ki a vasfogai leszáradtan rángatózó ajkai közül. S a menyasszony csípője ebben a pillanatban megszűnik ringatózni, egész testében megfeszül, vigyázzba áll, feledi a rosépezsgő kellemes mámorát, feledi kedvese testmelegét, s mindent, ami szép és jó lehet ebben az életben. És megy, és kötelességtudóan szkennel, a tanítvány pedig küldi nekem a dokumentumot, az igazolást a hivatalos távollétről. S én, a „satrafa”, nászéjszakákat megszégyenítő kielégüléssel olvasom majd, hogy ki és mikor és hogyan és hányszor kelt egybe.
Nem, természetesen nem kértem a papírt, hanem megírtam a tanítványomnak, hogy kívánjon inkább sok boldogságot az ifjú párnak. Az talán fontosabb, mint a dokumentum. Aztán tovább gondolkodtam, s eszembe jutott, hogy nem ez az első furcsa eset. Pár hónappal korábban ugyanis kaptam olyan orvosi igazolásokat (kérés nélkül), amelyek szerintem személyiségi jogokat sértenek. Mi közöm nekem egy-egy diákom vérképéhez? Vagy a tüdejében található elváltozásokhoz? Vagy a nőgyógyászati panaszaihoz? Vagy a szíve állapotához? Hogy megrepedt-e már vagy sem? Hogy tud-e még őszintén és hittel szeretni vagy sem? Mert nem egyetlen sor érkezett egy orvos aláírásával, hanem minden. Az egész kórtörténet, csecsemőkorától kezdve. És persze ezt sem kértem, csak úgy jött, elképzelt elvárásokhoz igazodva.
Mindezt elmeséltem egy-két barátomnak, s akadt, aki rátett még egy lapáttal. Egyikőjük ugyanis olyan epizódra emlékezett vissza, amikor egy gimnáziumi osztálytársának a halotti anyakönyvi kivonatot kellett elkérnie a paptól, hogy igazolja: ő „csak” egy rokon temetése miatt hiányzott az iskolából. Nem is értem: miért nem a halottat kellett mindjárt meginterjúvolnia? És mondjuk a szegény megboldogult nyilatkozatával dokumentálni, hogy ő bizony ott járt. Mármint a másvilágon. A másvilágra is elkísérte kedves rokonát, kicsit körülnézett, aztán megállapította: még mindig jobb az iskolapadot koptatni, mint koporsót! Bár, ki tudja… Miután tegnap azt is megtanultam, egy YouTube-videóból (honnan máshonnan?), hogy mi most a 3D- meg a 4D-valóságban élünk, a felvilágosultak pedig az 5D-ben (lehet, a számokra meg a betűkre rosszul emlékszem), nem zárom ki annak lehetőségét, hogy odaát mégiscsak kellemesebb, sőt, akár napi szinten utazgathatnánk a világok között, s lehetne itt is meg ott is iskolába járni. Itt én tanítok, ott meg Platón. Vagy Arisztotelész.
És aztán az is bevillant, hogy sok diákom úgy ír nekem a levelet, hogy még a Neptun-kódját (pl. NEVKBZ123456789) is feltünteti. Teszi mindezt dacára annak, hogy már láttuk néhányszor egymást, váltottunk pár szót az órákon. Mert a név nem elég. És különben is, azt már „biztosan elfelejtettem”. No, de a sorszámot, a vonalkódot, vagy bármilyen személytelenítő képletet vagy billogot nyilván tudok. Tudom, hogy mindannyian csak matematikai adatok vagyunk a Nagy Rendszerben. És én, aki jelen esetben, egy iskolai szituációban, tanárként, a „hatalmat” képviselem, nyilván így tartok mindent és mindenkit számon. Pontosabban azon az aszott számon, a vasfogakkal. Mert más nem érdekel. Nem érdekel például, hogy mit gondol az adott tanítványom. Az sem, hogy mit érez. És persze az sem, hogy mihez akar kezdeni az életével. Meg hogy élvezi-e az irodalmat. Segíti-e az ön- és ember- és világismeretét. Semmi sem érdekel tehát, csak a száma. Mert azt nyilván – nyilván kell tartanom. Meg beírnom „mindenféle könyvbe”, ahogyan már Kosztolányi mesterünk is megjegyezte, valamikor száz évvel ezelőtt. Vagy inkább: beiktatta a verseskötetébe. Lefűzte-befűzte, aztán elkönyvelte-lekönyvelte, és kész, pont, vége. Slussz-pássz. Pipa.
Persze, emlékszem, nekem is voltak hasonló gesztusaim annak idején. A doktoriskolában például rendre közöltem a professzorral, hogy mi a témám. „Tudja, én vagyok az, aki Byronnal meg a vámpírokkal”… Mert a többiek azt mondták, hogy „a nevet nem jegyzi meg, csak a témát, ezért mondd neki mindig, hogy mi a témád.” És én mondtam. Láttam persze, hogy hülyének néz, de én azért mondtam. Mert nem tudtam, miért néz hülyének… Azért-e, mert tudja a nevem, vagy azért, mert hülye a témám, vagy azért, mert hülyén mondom, satöbbi, satöbbi. Mindenesetre hagyta, hogy vergődjünk a kételyeink között, s ezzel az elbizonytalanítási technikával aztán a magamfajta nyámnyilábbakat rendesen el is bizonytalanította úgy nagyjából mindenben, aminek köze van az irodalomhoz. No meg az élethez.
De hadd merészkedjem még tovább ebben a vad asszociációs láncolatban! Merthogy mi is az oka annak, ha valaki, egészen fiatalon így működik az álatala hatalomként felfogott tekintélyszeméllyel szemben? Anélkül, hogy korábban lett volna közös óránk (most visszamászok a katedra másik felére, a jelenbe, mikor én vagyok a felnőtt meg a tanár, elvileg…), és mondtam vagy tettem vagy kértem volna valami olyasmit, ami ezt a viselkedést kiváltja. Ilyenkor persze rákérdezek, mert érdekel, hogy mi mindennek a mozgatórugója. És általában az derül ki, hogy tanítványaimnak (is) voltak már rossz tapasztalatai. Máshol és máskor, egy másik univerzumban, akárcsak nekem. Egyszerűen reflexszé vált bennük (bennünk?), hogy önalárendelődjön, hogy túlzásokba esve bizonygasson, igazolásokat vadásszon a saját vagy a hozzátartozói intimitása, személyiségi jogai kárára is. (Persze, persze, a lógást sem akarom pártolni, tudom én… Meg hát akkor minek is jött magyar vagy angol vagy dráma szakra, ha egyszer nem érdekli, ésatöbbi, ésatöbbi, bőven lehet az érveket sorolni. Meg a tanári tekintély is persze, a jó értelemben vett… Ami nem biztos, hogy a Neptun-kódok elárulásának kierőszakolásával érhető el, ezt is tudjuk.) És mikor mondom, hogy „1984”, rávágják: „hát igen”. Én meg azt válaszolom: hát nem! Nincs 1984, most múlt húsvét, feltámadtunk, újjászülettünk, kitavaszodtunk. Akár esik, akár fúj odakint a nagyvilágban, idebent, a mi kis világunkban, akkor is tavasz van. Apropó, jut eszembe: végre megnéztem a Mátrix Feltámadásokat.
Comments