Most, az év utolsó napján jutottam el odáig, hogy elmeséljek sok-sok mindent. Kamaszkoromban naplót vezettem, hogy megállítsam az idő múlását. Hogy kimerevítsek pillanatokat, hogy megmaradjon velem és nekem minden, hogy afféle párhuzamos létezésben tudjak a múltbéli örömökről és tanulságokról, és folyamatosan részesüljek is belőlük újra és újra. Hogy ne haljon meg senki, ne illanjon el a boldogság és a fiatalság, ne kelljen még hazautazni, ne kelljen még elköszönni.
Mostanában fotózom, és a fényképeim alapján rekonstruálom és sokszorozom meg az életem. Fogva tartom a pillanatokat, mintha mindig mindenki velem lenne, mintha még mindig Tihanyban lennék vagy az edzőteremben, „lógva a szeren”, mintha még várnám a limonádémat a Rege teraszán, mintha még arcomba lengedezné a szél a Balaton illatát, mintha még mindig izzadtan és felszabadultan nevetnék azon, hogy a Barátlakásoktól sikerült átgyalogolnom a sajkodi strandra a negyven fokos hőségben, mintha még csak most értem volna fel az Akasztó-dombra, és pásztáznám a horizontot, vagy mintha még csak most lenne az a késő este, amikor vonatozom haza Budapestre, fülemben Bob Dylan zenéjével, aki fialaton, szépen és szabadon azt énekli, hogy “one more cup of coffee before I go”…
Barangolások és barlanglakások
Hát, akkor nézzük sorjában! Kezdem Tihannyal, mert először akkor szerettem volna leülni írni, amikor hazatértem a pár napos nyaralásomból. Időről-időre ugyanis elzarándokolok a sokarcú Tihanyba, a félszigetre, mely nappal apollóni szépségeket villant fel, éjjel pedig dionüszoszi erővel és spiritualitással bír. Ugyanígy éreztem Firenzében is, kereken húsz esztendővel ezelőtt. Napközben bámultam a reneszánsz mesterműveket, az olasz divatot, és szívtam magamba a dolce vita levegőjét, éjjel pedig a Dóm körül keringtem, bámultam a gyertyákkal kivilágított templomokat (Húsvétkor, virrasztáskor), hallgattam Mozart Requiemjét s bóklásztam a sikátorokban. Kerestem a tükörképem a boszorkányboltok kirakatában, szemeztem az álarcokkal, a tarot kártyapaklikkal és a miniatűr alkimista műhelyekkel. Vettem magamnak varázstollat, muranói üvegszárral és ezüstheggyel, ami azóta is ott díszeleg az íróasztalomon. Egykor koponyám is volt (igaz, csak műanyag), de babonából kidobtam, mert az egyik okkultista ismerős azt állította, hogy a halált vonzza, mindennek a végét, befejezését. Kapcsolatnak, munkának, életnek, szerelemnek, boldogságnak… Tarot-hoz – méghozzá Casanova-tarot-hoz – csak később jutottam, de nem Firenzében, hanem egy velencei sikátorban. Ott is ott van a Halál lapja, de újrakezdésként, újjászületésként szeretem értelmezni.
Van valami hasonlóság Firenze és Tihany között. Nemcsak a Balaton-felvidék emlékezteti az embert a toszkán szőlőhegyekre, hanem a kettősségek is. Napközben itt is betértem csinos kis levendulás üzletekbe, megnéztem a lepárlás folyamatának modellezését a Lavender Tihany látványműhelyében, vadásztam a parfümök és szappanok aromáját – Edith Piaf-féle sanzonhangulattal a lelkemben – az Illatok Házában, szürcsöltem a limonádékoktélt és a krémes-selymes, lila-virágos kapuccsínót a Rege teraszán. Éjszaka helyett azonban most nappal kerestem a spiritualitást, amit meg is találtam a hőségtől kihalt délutánok isteni csendjében.
Először az Akasztó-domb megmászása hozta el a megérkezés-élményt. A meredeken felfelé vezető erdei ösvény átszelése utáni panoráma megadta azt az érzést, amikor az ember előtt hirtelen kivilágosodik minden, rálát arra a bizonyos Nagy Egészre. Lábam alatt terült el a többi hegy, a Balaton és a túlparti Füred, gyerekkori hétvégéim emléke. Visszatekintés a múltba és előretekintés a jövőbe. Feloldódás a napsütésben, a kék égben, a csillogó vízben és a tiszta levegőben. A csendben, a nyugalomban és a békében.
Másnap a Barátlakásokat vettem célba, ahol egyszer már jártam életemben. Akkor hárman voltunk, kiránduló lányok, most egymagam mentem. Akkor fentről indultunk lefelé, s kötöttünk ki végül a Balaton-parton, most lentről másztam felfelé, s jutottam a hegytetőre, hogy aztán valóban átvágjak – árkon-bokron, „szeddmagad-levenduláson” keresztül – Sajkod fele, ahol már várt a tó hűs vize.
A Barátlakásoknak valóban erőterük van. Érzed a bőrödön az ezeréves lerakódásokat. Bebújtam mindegyikbe, a sötétbe és a hűvösbe. Lehet, akkor, ezer éve, télen, meleg volt és meghitt, tűz mellett ültek bent és imádkoztak a szerzetesek. És ki tudja, tán velük volt az Isten. Együtt menekültek meg az üldözőktől és a természet szeszélyeitől.
Amikor 12-13 kilométert gyalogolsz egy nap, hegymenettel tarkítva mindezt a kánikulai hőségben, úgy, hogy eleve kimerülten indultál neki a távnak, akkor könnyen bekövetkezhet egyfajta katarzis, Camino-élmény kicsiben. És ilyenkor csodálatos a megérkezés, a révbe érés.
Budavári Labirintus
Akarva, nem-akarva, de Budapestre visszatérve is folytattam zarándoklataimat. Eredetileg a munka hívott fel a Várba, hogy az Országos Széchenyi Könyvtárban Gulyás Dénessel és Nyőgér Józsival Csáth-kottákat nézegessünk, készülvén már a Sziveri Intézet novemberi programjára. Épp akkortájt járt Magyarországon Kosztolányi japán fordítója, Okamoto Mari, akivel szintén a Várban találkoztam, méghozzá a Ruszwurmban, ahol – nosztalgiázva a Regében eltöltött délutánon – megint csak levendulás limonádét ittam. Utoljára akkor ültem ebben a legendás cukrászdában, 2002 táján, mikor a doktori iskolában a professzorom össze akart ismertetni az amerikai tanítványaival. Nekik teljesen természetes volt, hogy a Vár egyik legdrágább cukrászdájában igyák meg a kávéjukat, mert annyi ösztöndíjat kaptak, hogy dúskáltak a forintokban, míg nekem külön sokkot jelentett a számla végösszegének látványa. Lehet aztán, hogy meghívtak, erre már nem emlékszem, mert talán hallották, hogy a magyar diákok szegények, de az is lehet, hogy valamennyit „beáldoztam”, hogy mentsem a helyzetet, és ne kelljen bevallanom se az amerikaiaknak, se a professzoromnak: „dehát én egy csóró szerencsétlen vagyok, angolul se tudok, és a sarki közértnél messzebbre nem jutok”. Valamiért ugyanis azt hitte – mármint a prof –, hogy gazdag vagyok. Egy ízben tett is olyan megjegyzést, hogy „hát magának ugye…”, és itt összedörzsölte az ujjait, mint ahogy a pénzt mutatják. Talán a bunda okozhatta a tévedést, ami egy turkálóból maradt rám fillérekért, vagy talán az, hogy párszor látott a Várban, amikor mentem a Nyelvtudományi Intézetbe (ami akkor még ott volt, a karmelita kolostor épületében, nem a Benczúr utcában) dolgozni a 2-3 hónapos szerződésemmel és az épp-csak-a-rezsire-elég (vagy még inkább arra se) fizetésemmel. Bunda meg a Vár így együtt… Hát ja, valóban, lehet… Kétségtelenül megtévesztő.
No, de kanyarodjunk vissza az idei őszelőhöz, mert most épp ott járunk, 2023 szeptemberében! Kiderült, hogy a Ruszwurm nem is (volt…) annyira drága, hiszen a mellette lévő Jamie Oliver-féle étteremben háromszoros áron mérik ugyanazt a nedűt. Beszélgettünk egy jót Marival, aztán átsétáltunk a Halászbástyához, fotózkodtunk, majd ő elköszönt, más barátok várták. Én pedig szokásom szerint csavarogni indultam, nem pedig haza. Mert szeretek csavarogni, össze-vissza kószálni a város különböző kerületeiben, felfedezni újdonságokat vagy éppen a kedvenc útvonalaimat bejárni újra és újra. Régen mindig Pestre „koncentrálódtam”, az utóbbi években azonban Budára. Először szokatlan volt a hegymenet-lejtmenet váltakozása, de aztán rákaptam, főleg a zöld meg a jó levegő miatt. Már nem köpöm ki a tüdőmet a Naphegyre felmászva, és nem izzadok meg az Alsóhegy úton való felkaptatás közben sem.
Gondoltam, a Krisztinaváros felé megyek le a Várból, útba ejtem Kosztolányi mester egykori házának hűlt helyét, aztán le a villamoshoz, vagy talán még tovább, gyalog. El is indultam a Tóth Árpád sétány felé, mikor szemet szúrt a Budavári Labirintus bejárata… Még nyitva volt, egy óra volt hátra a zárásig. Rajtam kívül egy középkorú pár és három holland fiú vett jegyet, különben sehol senki.
– Egy óra alatt be lehet még járni? – kérdeztem a jegyárust, aki unott képpel ücsörgött a cellájában.
– Hát, ha nem téved el nagyon…
Biztató, gondoltam, aztán nagy kíváncsisággal belevetettem magam a föld alatti sötét útvesztőbe. Mondanom sem kell, misztikus és szürreális élmény volt. Az első csarnokban az Álarcosbál szereplőinek viaszfigurái álltak és bámulták vizenyős tekintetükkel a látógatókat, miközben a háttérben Verdi zenéje szólt. A középkorú pár eltűnt, a fiatal hollandok pedig pár kanyarral előrébb tébláboltak. Így aztán teljesen egyedül maradtam abban a nulla fokos, nyirkos hidegben, mikorra a Sötétség Labirintusához értem. Kis tájékoztató felirat, hogy innen már nincs világítás, meg hogy ez aztán az igazi szembesülés lehetősége a belső sötétségeddel, az önismeret esszenciája, bátorságpróba meg minden. Afféle beavatás-felavatás. Jó, hát én részben elbuktam… Nagy lelkesen nekiindultam, aztán a harmadik kanyar után, a vak sötétben (na jó, kezemben a telefonommal, ha bármi lenne…) hirtelen bepánikoltam, és zavart röhögéssel visszaszaladtam oda, ahonnan elindultam. Mert azt is írták, hogy itt mindenféle holt lelkek szellemei tanyáznak, még a török időkből, és én valóban hallottam ilyen meg olyan neszeket, mozgásokat a sötétben… Talán még nevetést és suttogást is, ha nagyon akarom, de ki tudja…
Utoljára Velencében jártam így, amikor 2010-ben, Mikuláskor kimentem három napra, hogy kipihenjem az azévi fáradalmakat. Este volt, mikor megérkeztem, lepakoltam a cuccomat a Rialto melletti klassz kis szállásomon, aztán nekilódultam a sikátoroknak. Csak pár ember lézengett egy-két kivilágított kocsma környékén, különben sehol senki. Vagy legalábbis sehol egy élő lélek, mert szellem, ki tudja, mennyi járkált arrafelé. Épp egy fogorvos névtábláját bogarásztam, mikor behajtottam egy még sötétebb sikátorba, és akkor hirtelen hallottam azokat a furcsa neszeket, amikről azt hiszi az ember: nem evilági lények sündörgése okozza. Mikor kifutottam a Canale Grandéhoz (mert hát akkor is megfutamodtam…), egy sirály meredt rám, és elkezdett valamit visítozni. Na, erre innom kellett egy jó adag forralt bort, amivel felmelegítettem magam a Rialto híd közepén, majd hazafelé slattyogva, mikor kidobtam a papírpoharat, egy nagy patkány ugrott ki a kukából…
– Kellett nekem Velencébe jönnöm pihenni… – gondoltam, miközben elmerültem a fürdőkádban, miután persze alaposan magamra reteszeltem a szállodai szoba ajtaját. Nehogy a patkányok, a gyanús sirályok és a kísértetek ott is utolérjenek… Persze, a belső démonoktól sosem szabadulunk, ezt tudjuk, s ezt én már akkor is tudtam, de mégis…
Visszatérve a Budavári Labirintushoz, azért mégiscsak valahogy bejártam én azt a sötét folyosót! Bejártam, csak fordítva. Merthogy a hollandok ott tébláboltak épp, a kijárathoz közel, világítottak a telefonjukkal, én pedig megindultam szemből feléjük. Útközben láttam egy szarkofágot, meg valami pasas viaszfiguráját, aki mintha börtönben lett volna. Köszöntem a turistáknak, aztán elindultam a még felderítetlen labirintus-részekbe. Újabb nagy csarnokhoz értem, ahol reneszánsz szobrok másolatai fogadtak, meg az Árpád-házi királyaink márványszobrai. Minden csak másolat, de abban a sötét barlang-hangulatban egészen autentikus élmény volt végignézni ezt a „kiállítást”. Majd egy nyirkos-ködös csarnokhoz értem, egyházi zene szólt, középkori hangulat, mint a Tihanyi Apátság altemplomában, középen pedig Gizella királyné rekonstruált síremléke fogadott. Kék fényben úszott minden, s olyan érzésem támadt, mintha A rózsa neve világába csöppentem volna, de legalábbis valamiféle misztikus rejtélyek nyomában járó hősök uralta kalandfilmbe…
Az utolsó méterek is tartogattak meglepetéseket. Egyre több sötét szakasszal találkoztam, a mobilom fénye nélkül nem is nagyon boldogultam. Az egyik árkádos beugróban egy nagy kígyó fogadott – hirtelen tört fel a fehérsége a feketeségből –, a másikban hatalmas sakktábla, aztán trónszék, egy kivilágítatlan nimfa, s végül egy hosszú, vérvörösen izzó folyosó vezetett el a kijáratig. Még akkor is borzongtam, mikor már a Mikó utca levegőjét szívtam. De hozzátartozik mindehhez, hogy szeretem magam átadni mindenféle misztikus élménynek, meg egyáltalán, mindennek, mert hát enélkül mi értelme az egésznek, mi értelme annak, ha csak „pszichopatán” bámulok a semmibe, s érzéketlenül hagyom elszaladni életem pillanatait…?
„aki sziklára építette a házát”
Hát, ha már lúd, legyen kövér! Úgy látszik, ez az év a zarándoklatok, valamiféle belső útkeresések éveként vonul be az élettörténetembe. Volt ugyanis sok megpróbáltatásunk családilag: megtanultam mentőt hívni, nem-izgulni vészhelyzetben, és úgy szakmai előadást tartani több ízben, hogy közben a kisagyam az épp kórházban fekvő szerettemért aggódik. Lehet, az ember ilyenkor tudat alatt is keresi a spirituális vigaszt. Mindenesetre már évek óta fel akartam menni a Gellért-hegynél lévő Sziklatemplomba is. Nagyanyám többször elmesélte azt a történetet, amikor a második világháború végén egy német katonát látott zokogni és imádkozni az oltárnál.
Mikor először mentem, épp mise volt, nem lehetett turistaként körbenézni. Mondtam, visszajövök, s mikor visszamentem, megismertek, és örömmel fogadtak. Otthonos érzés volt, mintha már vártak volna. Körbejártam mindent, megnéztem az oltárt, kisétáltam egészen addig a teraszig, amit kívülről, a Duna felől is lehet látni. Régen, nagyon régen, még elsőéves egyetemistaként, a múlt évezred végén, valamelyik kocsmázásunk után, arra mentünk haza gyalog az egyik kollégiumi barátnémmal. Félig spiccesen bámultam fel a sötét Gellért-hegyre, s akkor kezdtünk fantáziálni arról, hogy kik lakhatnak ott, abban a kis várban… Abban a toronyban, abban a fura kolostorban. Írtam is egy verset, még mindig bódult állapotban, amiben halott szerzetesekről papoltam, meg arról, hogy agyonnyom minket a „porhamuhegy”. Talán még valahol sárgul a kézirata, a régi jegyzeteim között, nem is tudom már.
Egyszóval a Gellért-hegynek megvan a múltja az életemben. Gyerekkoromban is többször jártam arrafelé a nagynénémékkel, amióta pedig átköltöztem a 11. kerületbe, egyenesen a kedvencem lett. Napos időben rendszerint megmászom hol az egyik oldaláról, hol a másikról, hol a harmadikról… Csak úgy hemzseg a hegy a kirándulóutaktól. Általában hátulról támadok, a Villányi út felől, de amikor a Sziklatemplomot is útba ejtettem, kénytelen voltam a Duna felől indulni, a Szabadság-híd vonalától, egy könnyed fürdőzés után a Gellértben. Aztán persze este is felmentem, a sötétben, s fotókat készítettem a kereszt környékéről, teliholddal a háttérben. Mikor pedig nappal másztam meg, azon a bizonyos Sziklatemplomos napon, egészen a Rudas vonaláig elkóboroltam, az egyik úton jobbra, a másikon balra, aztán megint jobbra és megint balra. Össze-vissza róttam a köröket a Duna felőli meredek szakaszon, kilátóról-kilátóra ugrálva, lesve a panorámát, honnan lehet jobban belátni a pesti oldalt a Parlamenttől egészen a Nemzeti Színházig, és még azokon is túl. Persze, felmentem a Szabadság-szoborhoz is, de a rekonstrukciók miatt a Szabadság-szobor épp be volt kerítve, szögesdrót kerítéssel körbevéve. Allegorikus fotótémaként tárult fel előttem a látvány…
De most már itt az újév, 2024, a Sárkány Éve! Persze, azért hangsúlyozom, mert én is Sárkány vagyok, mi más is lehetnék… 2023 hozott sok nehézséget, rengeteg munkát, aggódást, idegeskedést, rohangálást (és még egy pole art versenyt is ki kellett hagynom, több hónapnyi készülés után, holmi trópusi vírusfertőzés miatt, ami az egész családot megviselte)… Mindezek után azt várom, remélem, kívánom – magamnak és mindannyiunknak ebben a háborgó világban –, hogy 2024 hozzon több fényt, spiritualitást, örömet, boldogságot, fizikai és lelki erőt, szellemi frissességet, jó egészséget; és hozza el a befektetett munka és energia megtérülő eredményeit is az életünkbe! Tegye mindezt a (keleti kultúrából ismert) Sárkány tündöklésével, nagylelkűségével, bölcsességével és erős szívével!
