Hazatérő novella

Néha előfordul, hogy az embert hivatalosan is írásra kérik fel, nem pusztán hobbiból űzi az önkifejezés eme formáját. Ilyenkor is persze a maga örömére teszi, vagy legalábbis nem szenved írás közben, meg hát számít arra is, hogy lesznek olvasók, akik többé-kevésbé gazdagodnak majd általa. A legszebb feladat, amikor arról írhatsz, amiről csak akarsz. Ha pedig nem arról írhatsz, amiről akarsz, hanem valamiféle külső kényszernek kell megfelelned, ami úgy istenigazán nem is inged s nem veszed magadra, akkor még mindig megteheted, hogy nemet mondasz. Hiszem, hogy mindig és mindenre lehet nemet mondani, még akkor is, ha első látszatra a nemet-mondásnak „súlyos” következményei lehetnek…

De nézzük az én legfrissebb történetemet! Nemrégiben megkeresett az Irodalmi Jelen, s arra kértek, írjak a 20 éves jubileumi számukba egy novellát. Megadtak ugyan tematikát, de nem kellett hozzá szorosan kötődni. Így aztán örömmel vállaltam a feladatot, hiszen egyrészt arról írhattam, amiről akartam, másrészt olyan műfajban, amit szeretek, hisz kreatív és szabad.

Hazatérés

Tihanyból kiérve a bicikliúton mentem tovább. Hallgattam a zenét, koptattam a bakancsom. Tűzött a nap, égette az arcom. A levendulamező üres volt, engem várt. Birtokba vettem, besétáltam a közepébe és lefeküdtem. Hallgattam tovább a zenét, szívtam a bódító lila illatot. Nem, nem kellett a cigaretta, hiába lapult ott a zsebemben. Az ilyesminek régen, évekkel ezelőtt, Chianti in Greve-ben volt meg az ideje és a helye, mikor Cathrinnal a születésnapomat ünnepeltük. Vettünk egy dobozos bort, felmásztunk vele az egyik szőlőhegyre, aztán ott ittunk-cigiztünk a leterített pokrócon, s jó nagyokat röhögtünk. „Gallo Nero!” – kiabáltuk bele a déli napperzselésbe, merthogy ott minden a fekete kakasról szólt, a Chianti-borokról, no meg a férfiakról.

Négyhavi ösztöndíjas lógás után nehezemre esett visszaindulni Magyarországra, mint ahogy a nyári balatoni kalandozást is nehezen cseréltem át a fővárosi flaszterkoptatásra. Mert Pest valóban pestises. A koszos kis utcák, a kopott bérházak, a gangon rikácsoló vénasszonyok, a földszinten ruhákat teregető deklasszált arcok, a pincékben szaladgáló patkányok és az udvarokban szürkületkor szállongó denevérek. Ahogy kezdetben imádtam, idővel annyira utáltam a belváros szagát.

A házhoz érve megláttam az ügyvéd urat, aki elitta mindenét, ezért aztán az irodájában lakik. De ilyenkor, nyáron, kiköltözik az utcára, kirak egy napernyőt, nyugszéket, és dohányzóasztalkát egy pohár lőrével. Aki arra jár, vendégül látja. Én csak egyszer poharaztam vele, mikor elmesélte, hogy a hatvanas években Kassák tanítványa volt. Mindenkit ismert, aki élt és mozgott, a Fészekben volt törzsvendég. Most guberálásból él, hisz mindig akad valami a kukákban.

Éjjelente az udvaron koslat, kiteregeti a ruháit. A mosógépét rendszeresen hallom, a füldugó sem véd meg tőle. Kétszer meggondolom, hogy meztelenül becsukjam-e az ablakot, ha hajnalban fázom. A kutyáját pedig időnként odaszaratja a lábtörlőmre. Talán azért, mert zöld, és a kis állat örül, hogy végre „füvet” láthat a betonrengetegben. Én is örülnék a helyében. „Vigyázz, a kutya a fűbe harap!” – olvastam egyszer lefelé menet a Várból, még egyetemista koromban. Egy életre megjegyeztem, akkora igazságnak tartottam.

Ezen a környéken csak kiskutyákat tartanak, mert azok férnek be a lakásba. A többség garzonban lakik. Aztán, ha Isten is megsegít, mozdulnak tovább. A motoros például nem mozdul, ide született és itt is fog meghalni. A motorját majd mellé temetik, mint régen a harcosok mellé a lovat. De a motor után nem marad fenn csontváz, így aztán ezer év múlva a régészek nem tudják majd megkülönböztetni a harcos-motorost az egyszerű földi halandótól.

Szabadidejében, mikor épp nem motorozik, kisfiúkat visz fel a lakására. A Nyugati aluljárójában szedi föl őket, fizet valamennyit a striciknek, és a fiúk teljesítik „kötelességüket”. A házban mindenki tudja, hogy a motoros pedofil, mégsem jelentik föl. Nincs rá bizonyíték, senki sem tart gyertyát, még én sem. Úgyhogy én is cinkos vagyok, falazok egy pedofilnak meg az egész fiúprosti-hálózatnak.

A szőke nő és a férje, akiknek a nevét tizenöt éve nem sikerült megjegyeznem, minden pletykát tudnak. A szomszédjukba nemrég egy kövér lány költözött, aki valami komoly csalódás után menekült oda. Mindig mondtam, hogy ez a ház a sorsüldözöttek tanyája. A szerelmi bánat meg olyan, mint a pestis, Pesten terjed a legjobban.

A lány minden nap hangosan énekel a zuhany alatt, amit a szőke nőék hallanak. Reggelente motivációs cd-ket hallgat, így aztán a szőke nőék minden nap arra ébrednek, hogy „éljenek a mának”, „vonzzák be a szerelmet és a bőséget”. De a szőke nőék nem élnek a mának, sőt, folyton siránkoznak a tegnap miatt, „amikor minden jobb volt”, s még a gang öregasszonyai is fiatalok voltak. Akkoriban épült a ház is, az aranykorban, a Monarchia időszakában. Talán még Ferenc József építtette, ki tudja. Mindenesetre a kis Mikes Lajos errefelé hordott újságot, mielőtt Az Est konszern vezérigazgatója lett. Egyszóval a szőke nőék bőség helyett csak a hőséget vonzzák be, ami ellen ócska redőnyökkel védekeznek. Főként igaz ez a nyári hónapokra, mert télen nincs hőség, még a belső udvarban sem.

Nemhogy hőség nincs, de hűség sem. Mikor a felettem lakó agyvérzést kapott, először azt hittem, dugnak a gangon, olyan hangok szűrődtek be a bukóablakon. A megnyomorodott asszony minden reggel körbetolatta magát a függőfolyosón, beszélgetni akart az öregekkel. Nem tudom, azok értették-e, amit mond, de úgy tettek, mintha értenék. Aztán egy idő után elnémult, tán átköltözött Budára vagy a másvilágra. Mindenesetre Buda az Buddha, mint megtudtam egy korábbi masszőrömtől, aki igencsak jártas volt az ezoterikában. Miután megmasszírozott, fémtálat rakott a hátamra, és azt ütögette, a rezgések miatt. Az ember sok mindent túlél, még azt is, amiről először nem gondolná.

Persze a dugás sem maradt el, amikor a közvetlen szomszédomba egy frissen nyugdíjazott iskolaigazgató került. A tisztességben megőszült úriember tizenéves Lolitájával múlatta az időt napjában kétszer. A lány anyja halottlátó volt. Tőle tanultam, hogyan zárhatom ki a szellemeket a lakásból. Kilenc csomó egy vörös madzagon meg egy tálka só. Amióta ezt csinálom, valóban nem jönnek.

Mert előtte bizony jöttek. Főleg írás közben. Ők súgták a mondatokat, fölismertem a szófordulatokat. Az egyik kifejezés ettől a szellemtől jött, a másik attól. Ez történik akkor, ha az ember a múltat kutatja. Nem érdemes a múltat kutatni, mert magad is szellem leszel. Az élők átnéznek rajtad, az idő pedig elrohan melletted vagy épp feletted. Ki tudja, milyen utakon járkál az idő.

Mindenesetre nem bicikliutakon, főként nem azon, amelyik Tihanyból vezet ki a levendulamező felé. Ott megáll az idő, s te újra fiatal leszel, szép és szabad. Hallgatod a zenét, lefekszel a fűbe vagy táncra perdülsz. Hagyod, hogy vigyen a dallam, vezessen a ritmus.

Az ügyvéd egészen elkámpicsorodott arcot vágott, amikor megtudta, hogy elköltözöm. Elrontottam az örömét, mert épp azt akarta velem tudatni, hogy megvették az üzletét, ő lemegy vidékre, én pedig itt fogok megrohadni örökre. Aztán a szőke nőék is bejelentették, hogy költöznek, de nekik nem kell ingatlanos, tudják ők maguktól is, mennyi az annyi. Az agyvérzéses öregasszonyt nem láttam, meg egyáltalán, a gang többi gráciáját sem. Bezavarta őket a nyári forróság a lefüggönyözött lakásokba. Lolita és az anyukája is eltűntek, az iskolaigazgató pedig visszament a feleségéhez. A pedofil motoros tartotta egyedül a frontot, kitartóan hordta továbbra is a fiúkat a harmadikra.

Most mégis rágyújtok. Cathrinra gondolok, meg a borra. Kiveszem a hűtőből a tegnapról megmaradt rosé cuvée-t, és kiülök vele a teraszra. Cathrinnak azóta már gyerekei vannak, megasszonyosodott, és már nem érdeklik a fekete kakasok. Aztán megint a zene. Aláfestem vele az esténket. Mert Buda az Buddha, Tihany pedig egészen olyan, mint Toszkána. És most már az is mindegy, hogy hol vagyok. Kopogsz, és én ajtót nyitok.