A hideg, őszi, esős napokon a mélyebb színek veszik át az uralmat. A falevelek bordó, okker, olajzöld és óarany árnyalatokba öltöznek, a szőlőfürtök sötétlilák lesznek, de a sütőtök szürkés-narancsos sárgája is karakteres. A ködös-párás levegőtől megtisztulva pedig az örökzöldek is erősebb tónussal hasítanak bele a korán érkező estékbe. Ezeknek a meleg, mély, izgalmas színeknek egyik jellegzetes találkahelye a piac, ahol az évszak afféle termékenységtáncot lejt előttünk, felfedi kincseit, megmutatja gazdagságát.
Nem csoda, ha már-már függővé válunk a piactól, s vágyunk arra a bőségre, amit ott átélhetünk. Magam a Czakó utcába járok, egy kisebb, de annál ínycsiklandóbb, afféle ékszerdoboz-jellegű „mini-piacra”. Előtte jó nagyot sétálok a Gellérthegy alatt, aztán felfelé kapaszkodom az Alsóhegy utcán, hogy ezzel a jóleső fáradtsággal érkezzem meg a piacra, ahol aztán „elnyerem jutalmam”… Mert a piacnak van valami szakralitása. Az asztalokon szépen elrendezett mindennek, „mi szem-szájnak ingere”, jelentése van. Minden szimbolikus, és mindenben benne van az Ember – a munkája, az energiája, az ideje, a türelme, a fáradsága, az alkotói tudatossága.
A mozzarella sajton látom a gondos kezeket, amelyek gombóccá formálták, a parenyicán az ujjak sodró mozdulata tükröződik. A tokaszalonnán egyenletesen terül el a fokhagymás paprikaréteg, a mangalicakolbász formás kis hurkákba rendezett, a füstölt sonkákon a madzag játékosan, kígyózva tekeredik. A petrezselyem és a kapor kis csokrokba kötve, a mangold pedig megadóan szétterülve várja, hogy pár óra múlva táplálhassa testem. A sütőtök persze hivalkodón uralja a terepet: mintha provokálna, hogy Halloweenkor őt állítsam majd ki az ablakomba, elriasztván gonosz szellemeimet.
És hát ott fénylenek a borok, sőt, még must is, a Söptei Pincészettől. A méregzöld színű borosüvegek mellett élénkvörös chilis flaskák sorakoznak, kreatívabbnál kreatívabb elnevezésekkel, melyek közül természetesen nekünk a Drakula tetszett. Mert ha már bor van, akkor legyen vér is. És ha vér, akkor test, és ha test, akkor kenyér. Méghozzá diós. Mert most épp ahhoz volt kedvünk. Igazán jó kenyeret egyébként Firenzében ettem először. Kemény volt és valami sajátosan kesernyés mellékízzel bírt, amire a puhább fehérkenyéren felnőtt ínyem csak nehezen szokott rá. Aztán persze, mikor már ráérzel az ízére, csak az ilyen „olasz kenyeret” kívánod.
De nemcsak kenyérrel és borral, hússal és sajtokkal él az ember, hanem zöldség-gyümölccsel is. Duzzadó szőlőfürtök, gömbölyded almák, mélykék méztől csillogó szilvák, mosolygós kis mandarinok vagy épp fodraikkal kacérkodó salátalevélkék, sőt csíráztatott, táncos mikrozöldek ugyanúgy izgatják a fantáziánkat, s mindet meg akarjuk kóstolni. Mellettük kis polcokon, mint afféle alkimista műhelyben, sorakoznak a lila, sárga, bíbor színű üvegcsék (olykor lombikok), céklalével, répalével és egyéb vitamindús boszorkányságokkal töltve.
De leveseket is kínálnak nekünk, méghozzá sütőtökkrémlevest. A fekete ruhás férfi nagy gonddal meri ki a sűrű sárga folyadékot az „üstből” egy kiscsészébe, s nyújtja felém mosolyogva. Már az illata elárulja, hogy gyömbér is van benne, így aztán egészen átjár az íze, s felmelegít a hűvös időben. „Alkoholt nem árulhatunk – mondja a mester –, de ez akár egy mennyei pálinkával is felér!” És persze igaza van, tényleg varázslatos az élmény.
Miután végigpásztáztuk az olajokat (választottunk is egy görögöt, csatos üvegben), a boreceteket, lekvárokat (ebből a narancsos-sütőtökös lett a kedvencünk), végigszagolgattuk az illóolajokat, s belelapoztunk a rózsás és levendulás ínyencségek receptjeit tartalmazó szakácskönyvbe, hazafelé vettük az irányt. Terhekkel a vállunkon, egyensúlyozva az esernyővel, kimelegedve, kipirulva, megittasulva az esős őszi levegő erejétől és a természet bőségétől, megadtuk magunkat, s hagytuk, hogy eluralkodjon rajtunk a hála érzése.
Comments