Lassan két éve, hogy rúdfitneszre járok. Régóta szemeztem már ezzel a sportággal, de bevallom, sokáig nem voltam elég bátor hozzá, hogy belevágjak. Pedig a családi hátterem adott volt: édesapám fiatalkorában versenyszerűen tornázott, és még most, hetven fölött is jobban hányja a cigánykereket, mint én…
Telt-múlt az idő, szorított sok „hurok” meg némi életközépi válság, mire végre harmincnégy évesen (Lívi, a kick-box aerobik edzőm unszolására) kipróbáltam magam jazz- és moderntáncban, majd újabb pár év elteltével, immár negyven pluszosként, kikötöttem az oly régóta vágyott rúdfitnesznél. Mivel a táncban az erőelemek egy fokkal jobban mentek, mint a hajlékonyságiak, úgy gondoltam, itt az ideje, hogy rádobjunk egy lapáttal, s megnézzük, mennyire bírjuk el a saját testsúlyunkat!
Nem mondom, hogy túl sovány lettem volna, mikor az első órára mentem a Nyugati mögé, a Jókai utcában lévő Professional Pole Dance Stúdióba… Azon a nyáron költöztem, s mellette szokás szerint húztam a „tudomány igáját” is, így aztán még csak hírből sem hallottam sem a fővárosi strandokról, sem a Balatonról… Ezért hát kicsit fáradtan, enerváltan, kilúgozva, amolyan penészvirágosan-fehéren állítottam be az edzőterembe. A rúdsport órákon ajánlott öltözet közismerten meglehetősen lenge: olyasmi, mintha bikiniben lennél, hiszen máskülönben lecsúsznál a rúdról. (Sőt, a tapadás még így sem garantált, ezért is használunk folyékony magnéziumot, azaz ziát.) „Meztelenségeddel” pedig a tükrös teremben azonnal szembesülsz is – meglátod, mennyire vagy erős vagy épp gyenge, mennyire vagy „egészséges bronzarcú” (ahogy a Költő mondja: „egészséges bronzarcomat aranyfénnyel veri a nap”) vagy épp hullasápadt, és egyáltalán, megtudod, milyen állapotban vagy, avagy mi a „meztelen igazságod”, mi az, amit a hétköznapokban takargatsz.
Az első edzést Tiffany tartotta, majd a következő alkalommal megismertem Jennifert, a Stúdió vezetőjét is. Eleinte azt hittem, az enyhébb túlsúly ellenére elég jó kondiban vagyok, meg aztán az első óra még nem lehet olyan „necces”… Ám a tükörbenézés után megérkezett a következő arculcsapás is! Mert hiába jártam évek óta mindenféle aerobikra, hiába „táncolgattam” heti kétszer, és hiába futottam a köröket a Margit-szigeten meg úszkáltam a Palán, egy fia izom sem volt rajtam! Vagy legalábbis nem úgy elrendezve, mint ahogy kéne, s nem úgy megacélozva, mint amire szükség lenne ahhoz, hogy szó szerint „fel bírjam emelni a seggem”… Olyan benyomást keltettem a tükörben, miközben próbáltam fölfelé kapaszkodni a rúdon, mintha egy fáradt lajhár erőlködne, jobbára eredménytelenül. Egy-két mászó mozdulatnál ugyanis nem jutottam tovább, sőt, örültem annak a szerény távnak is, amit sikerült függőlegesen megtennem, hiszen akár le is huppanhattam volna…
És hogy milyen érzés volt edzés után a lépcsőkön le- meg felmászni (szó szerint: MÁSZNI), no és milyen volt olyan egyszerű hétköznapi mozdulatokat megtenni, amelyekhez az alkar izmaira van szükség? És mik voltak azok a hatalmas véraláfutásos lila meg zöld foltok, amelyek nyakra-főre ott éktelenkedtek szanaszét a testemen? Hááát, ezt csak azok tudják, akik már kipróbálták ezt az „erotikus riszálásnak” egyáltalán nem nevezhető kőkemény sportot! (Merthogy időnként azt hallom, hogy hát tudom ugye, hogy ennek a sportnak más jelentése van… Ilyenkor csak azt mondhatom: tessék eljönni és kipróbálni! Férfiak is csinálják egyébként, nem is akárhogy!)
Eleinte persze nyafogtam Jenny-nek, s jöttem azzal, hogy ugye fáj, meg ugye véraláfutás, meg minden. De ő mindenre mosolyogva legyintett, s csak annyit válaszolt: „majd megszokod!” És mindezt olyan szelíd, angyali arckifejezéssel, hogy tényleg elhiszed neki, és tényleg megszokod. Most pedig, hogy lassan második éve csinálom a rúdsportot (ami nem sok, teszem hozzá!), valóban sehol sincsenek már e kezdeti sérülések (sőt, azóta túlestem egy rostszakadáson is, az meg se kottyant…), és valóban megszoktam. A kimondott szó ereje? A hit? A hit kiben? Magamban? Benne? Nem is tudom…
Egy azonban biztos: tényleg minden fejben dől el, amit remek érzés megtapasztalni! Mert egy-egy bonyolultabb, nehezebb pozíciónál először nem hiszem el, hogy meg tudom csinálni. Aztán Jenny azt mondja: „dehogynem tudod!” És ahogy telik az idő, alakul át a gondolkodásom; és amit korábban csak szellemi teljesítményeknél éltem meg („meg tudom csinálni, és meg is csinálom, csakazértis megírom azt a könyvet!”), azt immár sikerül fizikai síkon is. Elég erős a karom, hogy elbírja a testem. Bele merem engedni magam az adott testtartásba – és meg tudom úgy is csinálni a gyakorlatot, hogy nem támasztom a rúdhoz a lábam, így aztán kitartom a teljes súlyomat.
Előfordul persze, hogy még nem megy. Idővel megtanulod felmérni az erődet, megtudod, mi az, ami biztosan a tied, és mi az, ami még nem. És ami még nem, az sem reménytelen. Mert ami nem, az az, amire várni kell, amire készülni kell, ami a következő lépés lesz. És megtanulsz türelmes lenni magadhoz, fokozatosan felépíteni önmagad, és persze mindezzel párhuzamosan (egészséges és kellő mértékben) tisztelni is saját magad. Mert nemcsak a tested építed, hanem a lelked is.
Edzésről edzésre építkezel – és a pozíciók egyre nehezebbek lesznek, aztán összeköthetővé is válnak, mire végül ki nem kerekedik a harmonikus, teljes ívet megrajzoló kompozíció. A sok izzadás idővel művészetté alakul. Olyan művészetté, ahol te magad vagy az alkotó és a nyersanyag is egyben. Afféle életművészetté, de annak is a nemesebbik formájává. És most megyek, és megírom a vállalt esszémet a táncos-filozófus Dienes Valériáról, egy női tudósokat bemutató kötet számára…
(Fotók: Kisgyura Melánia - NIA Photo)
Commentaires