„Halál, hol a te fullánkod?” – visszhangoznak bennem a pap szavai az anyai nagybátyám temetéséről, de lélekben készülök már az apai nagybátyám gyászszertartására is. Mindeközben lepereg kollektív mozivásznunkon a Halloween, a Mindenszentek és a Halottak Napja. A november teljes üzemben van…
Azt mondják, a legsötétebb hónap nagy átalakulásokat hoz magával. Meghalunk, aztán eljátszuk, hogy feltámadunk. Skorpió módjára dobjuk le a régi gúnyát, hogy felvehessük az újat – mantrázom magamban, miközben bámulok ki az ablakon, s nézem a diófa leveleit, ahogy belesárgállanak a szürkeségbe. Mire magamhoz térek jótékony mákonyomból, a borús fátyolfelhők szétoszlanak, előtűnik az ég kéksége, s rámvilágít a nap fénye.
*
A szemem sarkából mintha az anyai nagybátyámat látnám, ahogy segítene a koszorúk elrendezésében a kelenföldi templom urnatemetőjében, azon a napsütötte hétfő délelőttön. Mire odafordulok, eltűnik. Nem is állt mögöttem senki, ő pedig főleg nem állhatott ott, hiszen itt van előttem, ebben a vörösmárvány tégelyben.
A sírkőre aranybetűkkel metszették fel a nevét. Eszembe jut, mikor gyerekkoromban nézegettem a névjegyét, akkor is ugyanígy volt felírva a neve, de volt hozzá titulus és elérhetőség is. Cím, telefonszám. Most csak évszámokat látok, 1943–2022.
Aztán eszembe jut, mikor egyszer Kosztolányit próbáltam felhívni a másvilágon, mert megtaláltam a telefonszámát egy feljegyzésen. Nagy bátorság kellett hozzá. Mert mi van, ha felveszi?
*
Végül elérkezik az a hamvas csütörtök délután is a balatonfüredi temetőben. A sárga, bronzos, bíbor falevelek megfestik a sírokat. A ravatalozóban az apai nagybátyám hamvai tekintélyt parancsoló, fekete-arany urnában. Mellette a fényképe, körötte hatalmas gyertyák és sok-sok fehér rózsaszál. Apám mellett ülök, rálátok a fekete ruhás gyászolókra, háttérben a nagyszüleim mécsesekkel telerakott sírja és az őszi Balaton. Csend van, csak az eső szitálását hallani.
A római katolikus gyászszertartás fensége ugyanúgy hat rám, mint a katolicizmus minden más megnyilvánulása húsz évvel korábban, Firenzében, a Húsvét körüli időszakban. Akkor is egy halált „ünnepeltünk”, halált és feltámadást. A pap a temetésen János evangéliumából olvas fel, Arimátiai Józsefről és Nikodémusról, amikor azok levették a keresztről Jézus testét, és „a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték”.
*
És most idő van. Határidő. Elvállaltam egy előadást a Nyugat folyóirat és a spiritizmus kapcsolatáról. Mit gondolt Karinthy a szellemidézésről, és milyen apropóból járt Kosztolányi szeánszokra – ezekről fogok beszélni. A munkás hétköznapokon pedig Csáth Géza démoni szelleme szippant rendszeresen magába, ahogy rendezgetem a kéziratait – köztük néhány utolsó, őrült feljegyzést – a Sziveri Intézetben. Épp Veszprémet emlegeti az egyik novellatöredékben. Felnézek a képére a falon, s megborzongok. Arra gondolok, jó lenne már túljutni „a lélek legsötétebb éjszakáján”…
Jó lenne végre megvenni azt az adventi naptárat, amibe a minap belebotlottam az egyik áruházban. És jó lenne visszaszámlálni, és esténként megnézni az apró ajándékokat. És jó lenne hétről hétre eggyel több gyertyát meggyújtani, és jó lenne kidíszíteni a lakást, s jó lenne mindent-mindent fénnyel elárasztani kívül és belül, idehaza és odakint, a nagyvilágba’…
Comments