Ki itt belépsz…

A veszprémi buszpályaudvaron sorra szállnak fel a megvárakoztatott utasok, Pápa irányába. Az egyiknél, egy kopasz embernél ambuláns lap. Az öreg erősen vizslatja, próbálja kibogarászni a latin kifejezéseket. Jobbról két hatvanas nő, egyiknél fül-orr-gégészeti műtétre szóló beutaló, a másiknál talán laborlelet, legalábbis azon szerepel annyi adat, csak úgy, olyan táblázatosan. Mert messziről megismerem már az orvosi papírokat, hisz láttam épp eleget az eeszt-n.

Merthogy apám az idei évben (na jó, tavaly is, de idén különösen) végigjárta a hazai egészségügy legsötétebb bugyrait, mi meg anyámmal mentünk vele, utána, mellette. Mindig oda, ott és úgy, ahova és ahogyan szükség volt. Emlékszem arra az éjszakára, a veszprémi sürgősségin, amikor leesett a káliumszintje, és az orvosok először azt hitték, hogy epilepsziás. Órákon át tologatták jobbra-balra a folyosón, koponya CT-ről be meg ki, mire végül megkapta infúzióban a csodatevő elektrolitot. Pár óra, és magához tért, újra a régi lett, mintha varázsütés érte volna.

De persze már a január sem volt leányálom, a sugárkezelések sorával. Panaszolta, hogy a kezelés lejártakor a doktornő – aki előtte még énrám emlékeztette a magassarkú csizmájával meg a kiselőadásával arról, hogy vele nem lehet hajnali 10 óra előtt beszélni, mert kávé nélkül agyhalott –, rá se nézett, annyit se mondott neki, hogy bakfitty, menjen Józsi bácsi, Isten hírével, lesz, ami lesz, satöbbi. Aztán apám babonából nem rázta meg azt a csengőt, amivel jelzik a többi sorstársnak: helló, itt a vége, meggyógyultam! Vagy legalábbis: letudtam az elrendelt adagot, a többit meg ki tudja…

– Biztos magánéleti gondja van… – vigasztalom, de látom rajta, hogy többet várt volna. Valami jó szót, valami biztatást, vállveregetést, hogy végigcsinálta… – Tudod, a nők már csak ilyenek. Biztos nem neked szólt ez az egész. Épp otthagyta a férje, vagy ilyesmi. Azért öltözködik annyira, hogy önigazoljon. És azért nem tud veletek sem törődni… Láttad, milyen sokan voltatok? Állandóan tele volt a váró.

Lassan közeledett az április meg a május. Vártuk, hogy telefonáljanak a másik helyről, a Haller utcából, de csak nem jött a hívás.

– Hát hívjátok fel ti. Vagy hívjátok fel a dokit, magánba – tanácsolom, mert hátha. És fel is hívják, és azok kedvesen meg is mondják nekik, hogy türelem, minden rendben, szerepel a listán, csak még egy hónapocskát várni kell. És várnak, és közben megy a Corderone ezerrel.

– Hogy ez a korosztály mi mindent kibír! – mondja Barbi a könyvtárban, mert az ő apja is épp járja a kórházakat. Egyszer össze is futunk a veszprémi labirintusban, ott valahol a hosszú folyosón, ahol a látogatók szaladgálnak, és visznek haza szennyest, meg hoznak be gyümölcsöt, kekszet, innivalót, miegyebet, hogy legyen valami vitamin is nekik ott bent. Meg persze takarót, hogy ne fázzanak. Meg fertőtlenítőt, hogy meg tudják törölni a kezüket, mielőtt esznek. Meg ajakírt a kicserepesedő ajkukra. Meg épp azt, ami az embernek eszébe jut, vagy amit a szerette kér és megkíván.

– Pocket Coffee-t hozzál nekem légy szíves – suttogja apám a Hallerban. – Ihatok kávét! – mosolyog, mintha azt mondaná, hogy holnap mehetünk Dubajba, ahol ötcsillagos szállóban fogunk heteken át hedonista módon élni, és élvezni mindent, ami szép, ami jó, ami fenséges. És persze, ami egészséges… Veszprémben pedig már a kávéautomatánál ő hív meg. Ragaszkodik hozzá, hogy kifizesse, dobálja bele a fémpénzt a dobozba, aztán élvezi, ahogy kiadja a gép a kávét. Mert végre ki tudott jönni a saját lábán a folyosóra, nem lóg a vénájából a branül, meg egyáltalán. Egyszóval tehet egy férfias gesztust a lánya felé.

Pocket Coffee-t persze a nyáron még nem kaptam, csak a kéket, a koffeinmenteset. Kiderült, kánikula idején nem hozzák forgalomba. Ki tudja, miért, talán valami elolvad benne, megromlik vagy ilyesmi.

– Dehát ez koffeinmentes… Mit kezdjek ezzel? Vidd haza, edd meg te, nekem nem kell – pislog rám, miközben Ignáccal, újdonsült barátjával összemosolyog. Egy kórteremben fekszenek, Náci bácsi épp hörög, mert lélegeztetik egy készülékkel, meg aztán pacemaker-re is vár. De azt azért meg tudják beszélni egymás között, hogy mi a helyzet a vecsési savanyúsággal, merthogy azt is hamisítják már. Semmi sem a régi, csak a légkondi, ami valamit nyekereg a júniusi hőségben. Drukkolok, nehogy kiköpjön magából egy-két vírust, hisz épp apám ágya felé fúj. Mert még csak az kéne most, ebben a legyengült állapotban. Mert azt nem mondták meg konkrétan, hogy sokkot kapott a krioabláció után, de az eeeszt-s papírok alapján ezt lehetett sejteni. Mert két nap helyett végül nyolc napot töltött a Hallerben, végigjárva a kórtermeket és az emeleteket. Mikor bekísértem első nap, még viccelődtünk is, ahogy megláttuk a nővéreket, amint fekete zacskókban húznak-vonnak cuccokat. „Biztos a hullák, darabokban” – gondoltuk, aztán már nem tudtunk annyira nevetni, legalábbis egy ideig nem, mikor apám érthetetlen módon felvizesedve, kábult állapotban feküdt az ágyon, napokon át. De az orvosok megnyugtattak, hogy nem életveszélyes, csak annak látszik.

Talán negyedik nap volt már, amikor levitték a szubintenzívre, hogy mindenféle vizsgálatot végezzenek rajta. Özönlöttek a papírok az eeszt-re is persze. Anyámmal mentünk, akinek kikerekedett a szeme a hírekre.

– A szubintenzíven? – kérdezte teljes pánikban.

– Csak vizsgálják, nyugi, nincs rosszabbul…

Aztán egyből az intenzív felé vette volna az irányt, de nem, nem, a szubintenzív nem ott volt, hanem a másik folyosón. Egy idősebb és ércesebb nővér közölte, hogy a férje ott van bent, a szemközti szobában, vagy tizedmagával. Beléptünk, és egyből a túlsó sarokban agonizáló kisöreget szúrtuk ki, aki lélegeztetőgépen volt, lesoványodva, magáról mit sem tudva, remegő lábakkal, kilógó csövekkel.

– Itt vagyok – szólal meg apám az ellenkező irányból, mire a nővér is rázendít:

– Asszonyom, hát nem ismeri meg a férjét!?

És én sem a saját apámat, most így hirtelen… Aztán elkezdek röhögni, kínomban és örömömben, mert apámon nincs lélegeztetőgép, és mosolyog meg mocorog, ahogy meglát bennünket. Teszi mindezt kicsit kamaszosan, mert olyan, mint egy „bakfis”, a sok öreg között.

Azóta persze kiműveltem magam az agonizálás témaköréből is. Az a 90 pluszos kisöreg, akit egy pelenkában toltak be apám mellé ősszel, már a veszprémi kórterembe, egészen hangosan hörgött napokon át. Majd hirtelen csend lett, és jött a paraván. Megvárták a kötelező négy órát, de nem támadt fel a bácsi, így aztán elvitték a testét. Apám és a legújabb – ezúttal várpalotai – barátja csak pislogtak, hogy mi történt. A várpalotai hazamehetett, apám maradt, majd harmadnapra meghalt a másik ágyon fekvő beteg is. Ő nem volt olyan hangos, csendesebben ment el és gyorsabban. Apám meg kijött a kávéautomatához.

– Ha minden jól megy, holnap már haza is mehet! – szól oda a doktornő. Most már anyámra meg rám is mosolyog, mert nem beszélünk arról, mit láttunk hajnalban az eeszt-n. Nem kérdezzük meg, hogy miért nem ellenőrizték a vasat. Mert ő tudja, ő az orvos, és persze igaza van, csak az ember ilyenkor nem tud nem utánaguglizni a dolgoknak. De aztán rájön, hogy hülye, és egy diagnózis nem egy-két értékből áll össze. Tetszettünk volna anatómiát tanulni, no meg fizikát! Ha anno a Citrom elmagyarázta volna a gimiben, hogy voltaképp mire is jó az a sok kocka- és golyóütköztetés ott a mechanikában, meg az erő-ellenerő és egyebek, akkor most okosabbak lennénk.

– Végezd már el az orvosit – így apám, mikor kiderül, hogy a Hallerből hazahozott a mellkasában másfél liter felgyülemlett vért. Mert hát a vérhígító, ugye, az tud mindenféle csúnya dolgokat csinálni. Ezt Ági is megmondta már a rúdon, aki orvosi szaktudásával „megmentette az életemet”, amikor a bordám megreccsent. A mellkasi sérülések pedig – amilyen apámnak lett – nem szeretik a véralvadásgátlókat, nem gyógyulnak meg időben, és telnek-telnek a hónapok, miközben szivárog, csak szivárog a vér…

Végül egy gyakornok orvos segített. Búcsúzásként megadta a telefonszámát, és ha nem is veszi fel, visszahívja apámat, ha bármi kérdés van. („Írd bele, hogy még sok ilyen legyen, mert példamutató” – jegyzi meg apám, mikor elolvastatom vele a szövegem. És én beleírom, itt van, pipa.)

A minap, mikor Kolozsváron jártam, Emesével betértünk egy-két templomba is. Nem tudom, miért épp így alakult az esti városnézésünk, de ő is erre vágyott, meg én is. Aztán elmesélte, mi van a szüleivel, meg én is elmeséltem, mi van az enyémekkel. Aztán az egyik templomban felfedeztem egy szerencsekereket. Meg kellett pörgetni, és akiknek a nevénél megállt, azokért az emberekért lehetett imát mondani. Ahol nekem megállt, onnan hiányzott egy pöcök, így aztán kétszeresen is kérhettem az áldást: a családtagjaimra és az orvosokra…

#egészségügy