Idén erősebben tombolt a Halloween-láz, mint korábban. A boltokban sokkal kreatívabb rémségeket árultak, macskacsontvázat például most láttam először. És a pókok is változatosabbak voltak, a kis gumiktól egészen a hatalmas szőrös dögökig terjedt a választék.
Aki ismer, tudhatja, hogy arachnofóbiám van, bár ha műanyag pókokat látok, túl messzire azért nem futok. Az otromba szőrös nagy dögök azonban mások, erős feketeségük evolúciós félelmet ébreszt bennem, így amikor szembejönnek, külön be kell programoznom az agyamat, és sulykolnom a fejembe a mondatokat, hogy nem, nem ők jönnek szembe velem, hanem én megyek szembe velük, mert ők ugyebár csak játékpókok, nem igaziak, így aztán mozogni sem tudnak. Nem, nem fognak megenni, nem fognak rámmászni, és én sem fogok szörnyethalni.
Az alsóörsi edzőtáborban ellenben nem műanyagpókok vicsorogtak rám a mennyezetről, hanem keresztesek meg kaszások keverékei, nagy fekete meg sötétbarna testtel és hosszú lábakkal. Az igazi horror az volt, amikor chemotoxszal megzavartuk őket, és a szer hatására az egyik épp az ágyam közepére pottyant. Mire észrevettem, már döglött volt, de ha még akkor fedezem fel, amikor görcsösen rángatja a lábait, és bosszúszomjasan szaladgál ide-oda, hogy segítségül hívja még hátborzongatóbb külsővel megáldott társait, már nem ülnék itt és nem írnék ilyen relatív nyugalomban.
Szóval az idén kreatívabb lett a Halloween, és ezt nemcsak a pókválasztékon láttam. Egyrészt pókháló-dömping is volt – akadt fehér, narancssárga meg fekete, mint ahogyan akadt nagyon sűrű, meg ritkás szövésű, mandala formájú is. Azt mondják, a pók szövőisten, Mája fátyla-motívum, keresztbe és kasul fonja a világegyetemet, hogy aztán beüljön a közepébe, s ott uralkodjon. A szimbólumtárak szerint nőnemű, azaz maga a Magna Mater, aki mindent és mindenkit behálóz, elkap, bekebelez. Kiszívja az áldozat vérét és hatalmában tartja. A fóbiám is részben ezzel függ össze, ezzel a sunyi-manipulátor-cselszövő archetípussal, intrikus nőkkel és egyéb aljasságokkal, de az is lehet, hogy tévedek, s egészen más indítóok lapul a rettegésem mögött.
No, de beszéljünk most már a csontvázakról is! A csontvázak ugyanis jóban vannak a pókokkal, egyenesen baráti a kapcsolatuk. Hol a szemüregükben hordják kedves kis társukat, hol gátlástalanul gázolnak a hálójukban – ők már megtehetik, nekik nincs vérük, nincs mit kiszívni belőlük –, hol fülbevalóként hordják őket vagy bármi más módon követik a divatot. Bevallom, mai eszemmel, nem vinnék haza csontvázat, nemhogy egészben, de még darabokban sem. Nem raknék csontvázkezet az íróasztalomra, mint ahogy nem égetnék mécseseket sem koponyákban. Tökfejben talán, az egy fokkal barátságosabb, üdébb a színe és vidámabb.
Emlékszem, annak idején bizony én is szimpatizáltam a fekete mágiát idéző gesztusokkal. Mindenkinek elújságoltam például, amikor megtudtam: Lord Byron valódi koponyából csináltatott magának kupát, hogy a vörösbort vagy a laudanumot abból kortyolgassa! Gyerekkoromban volt egy gumicsontvázam is, akit egyszerűen csak Birinek neveztem, és rázogattam, úgy táncoltattam. Biri idővel szétszakadt, nem bírta a strapát. Véletlen letéptem a karját vagy a lábát, és ki kellett dobnunk.
Egyetemistaként pedig nekem is volt koponyám. Nemcsak az, amelyik most is díszíti a nyakamat, hanem egy műanyag, ami korábban egy anatómiai szaküzlet polcán vigyorgott. Sőt, igazi állkapcsot is tartogattam a szobámban, amit még a szegedi orvosi egyetemről csent el a fogorvos Ica néni. Ha jól emlékszem, a bal alsó hatos ragadt benne, lerágott, sima felülettel, amit én időről-időre megpróbáltam kihúzni. Nem sikerült, hisz nagyon becsontosodott már addigra, mire hozzám került. Akkoriban persze bele sem gondoltam, kié lehetett ez az állkapocs, mi mindent ehetett vele a tulajdonosa életében, kinek a nyelve cirógathatta, miközben csókolózott, vagy épp fájt-e a foga, begyulladt-e a torka valaha. Hallottam némi mendemondát arról, hogy szegény özvegyasszonyok, akiknek nem maradt senkijük és semmijük, felajánlották orvosi célokra majdani holttestüket. Lehet, ennek az állkapocsnak a gazdája is olyan öregnéni volt, aki élt, remélt és szeretett sokat, aztán hirtelen rosszra fordult a sora, ott maradt egyedül, boldogtalanul, s rájött, hogy senki sem fogja eltemetni.
Idővel megtudtam, hogy nemcsak disznóság és érzéketlenség, hanem fekete mágia, sátáni praktika is csontokat őrizgetni a lakásban, mert bevonzod vele a sok rosszat, a gonoszt és a halált. Mindannak, ami elindulna az életedben, ami változást és örömet hozna, hamarosan vége szakad. Soha-meg-nem-születések, elvetélt ötletek, beteljesületlen vágyak jutnak osztályrészedül. Ezért aztán úgy döntöttem, nekem ez nem kell, leszámolok vele, kidobom az összes csontot, és nem nézek több horrorfilmet sem. Tanítani persze még mindig tanítok rémtörténeteket: Frankensteint, vámpírsztorikat, Jekyll és Hyde-ot, elkárhozott Don Juant és A pikk dámát. Magát a sötét romantikát. Ezekről az olvasmányokról nem szoktam le, továbbra is tanulságosak, megérnek egy-két misét, de persze nem feketét. Emlegetem a Jokert meg a lélektani hátteret, a kitaszítottságot és a magányt, a szeretetéhséget, az irigységet. A Káinokat, akik megölik az Ábeleket.
Azt mondják, ezzel a sok Sötétséggel voltaképp a Fényt kívánjuk. Hogy a Halál megidézése az Élet legerősebb vágyát mutatja. Akkortájt filozofálgattam erről, amikor Kosztolányinak a kórházi ágyán írt beszélgetőlapjait másoltam. Lett belőle könyv is, amit most, tizennégy év elteltével látok végre színpadon, mert Bálint András bevett belőle néhány epizódot az estjébe. Szóval akkoriban olvastam, hogy „halni tanulni annyi, mint élni tanulni”, és hogy Szókratész is ezt hirdette. Idéztem is persze, meg egy kis Polcz Alaine-t is, meg beszéltem utolsó szavakról, végrendelkező gesztusokról. A könyvbemutató után pár hónappal azonban nekem estek az akkori Heti Válaszban, hogy mi ez, mit képzelek, halottgyalázás meg egyebek. Lám-lám, a Kosztolányi kritikai kiadás bulvárszenzációval indul, a főnökeim pedig elmehetnek a sunyiba. Írtam is egy választ a Válaszba, a Hetibe, talán egy-két héttel később jött le, amiben a halálfilozófiáról meg az életigenlésről papoltam, no meg arról, hogy a „nagy emberek” az életükkel és a halálukkal is tanítanak bennünket. Nem kaptam rá viszontválaszt, idővel meg is szűnt a Heti Válasz.
Így múlik el a világ dicsősége, mondhatnánk. Mire ezt a kis szösszenetet befejezem, lecseng a Halloween, és beköszönt a Mindenszentek. Lettivel a Westendben a vámpírokról beszélgetek, újra előkerül a Frankenstein-téma is, a maga megelevenedő hullájával. Mert az ember nem tud belenyugodni a természet rendjébe, vissza akarja fordítani, a halálból életet akar teremteni, az öregségből fiatalságot, a szomorúságból vidámságot. Azt mondják, az entrópia kegyetlenül pusztít, de itt vagyunk mi, emberek, akik dacolunk és kitartunk és ellenállunk. Halloween is ilyesmi, Erna és Ági legalábbis ezt mondják, és azért a sok pók, hogy már jó előre elriasszuk azokat a gusztustalan nyolclábúakat, akik csakis a mi a sírhantunkon akarnak majd mászkálni, egy-egy perzselő nyári napon, amikor senki sem jár arra, csak a temető gondnoka.
Ha az ősi kelta ünnepet nézem, akkor valóban időszerű a Frankenstein fölemlegetése, hiszen ilyenkor bóklásznak a túlvilágról ide, majd onnan vissza a szellemek. Mi pedig részben megleshetjük, mi zajlik odaát. Olvasom, hogy a régiek nemcsak töklámpással védekeztek a gonosz démonok ellen, hanem almát és gránátalmát is kipakoltak, jelképeként a termékenységnek és az életnek. És már megint itt tartunk, próbálunk a sütőtökből Lámpás Jack-et, a halálból pedig életet faragni. S mindeközben töretlenül hiszünk, hiszünk, hiszünk – a Feltámadásban.
Comments