Selejtezve…

Az utolsó munkanapon, amit a veszprémi Pannon Egyetemen töltöttem – merthogy nemrég megkaptam az elbocsátó szép üzenetem –, belelapoztam abba a könyvbe, amit még annak idején én rendeztem sajtó alá. Volt a szobámban ugyanis egy példány belőle, de korábban csak szemeztem vele, és sosem emeltem le a polcról. „Most elmondom, mint vesztem el”… – ez a címe, és Kosztolányi halálos ágyán írt feljegyzéseit gyűjtöttem össze benne.

Nagy munka volt, és eléggé depresszív folyamatot éltem át, mialatt dolgoztam a kéziratos anyaggal az MTA Könyvtárának Kézirattárában. Rendeztünk róla egy-két kutatócsoporti vitát is, és kemény három évet kellett várnom a kiadásra, mert a Kalligram nem akarta ezzel az egy kötettel elindítani a kritikai sorozatot, ami az ő szempontjukból érthető. Én persze szenvedtem, mert szabadulni akartam az egész ügytől, le akartam végre zárni magamban ezt a rémes betegségtörténetet.

Tulajdonképpen a kíváncsiságom hajtott bele a feladatba: amikor megláttam az 1936-os Nyugatban azt a pár fotót a kézírásról, amiket Ascher Oszkár meg Török Sophie a visszaemlékező nekrológokban illusztrációként közzétett, ledermedtem. Horrorisztikus halálsikolyoknak olvastam Kosztolányi betűit, és meg akartam nézni az eredetijüket is. Kerestem-kutattam a papírok között valamiféle titkot. A nagy titkot, azt a bizonyos Titkot, amit mi még nem látunk, de egy haldokló már lát és hall és érez. De azt is tudni akartam, hogy mi volt Kosztolányinak azokban a pillanatokban igazán fontos. Mi minden jutott eszébe a halálos ágyán? Befizetni a számlákat? Vagy siránkozni egy elmaradt nyaraláson? Végrendelkezni a vagyonról? Nyilván nem ilyen banalitások, és ezek talán senkinek sem jutnak ott és akkor az eszébe. Azt mondják, az elvesztegetett idő, a ki nem használt lehetőségek, a meg nem élt vagy épp meg nem becsült szeretetkapcsolatok, és hasonló fajsúlyú kérdések gyötrik a haldoklót. No, hát ez a jelképes kötet, ez a halál-kötet volt az a mű, amely az én veszprémi korszakomat is lezárta.

Mielőtt azonban a tanítványomnak, Reginának odaajándékoztam volna, belelapoztam. És akkor arcul csapott a valóság. A haldokló Kosztolányinál is valódibb valóság. „SELEJTEZVE”: ez az ellentmondást nem tűrő bepecsételt felirat fogadott mindjárt az impresszumnál. A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár hozta meg az ítéletet, miszerint Kosztolányi halálhörgését ki kell dobni. Minek is az ilyesmit tartogatni? A könyvtárlátogató nyugdíjasok idő előtt el akarnak majd távozni az élők sorából, a fiatal diákok pedig eret vágnak, látván, hogy semminek semmi értelme, hiszen úgyis szenvedés (lesz?) az egész élet…

A Kosztolányi kritikai kiadás sorozat végül 2010-ben indult el egyébként, akkor jelent meg az ominózus halál-kötet és az Édes Anna is. A két munkát egyszerre mutattuk be a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Akkor még élt a Maszák, de épp tüdőgyulladása volt, ami gyanús is volt nekem, mert akkortájt mintha többször lett volna hasonló betegsége. Emlékszem, át is futott az agytekervényeimen a kósza gondolat, miszerint: csak nincs valami komolyabb baja…? De aztán jobban lett, teltek az évek, és nekem is másfelé terelődött a figyelmem, jobbára a saját személyiségfejlődésemmel foglalkoztam. A bemutatón a Veres is beszélt, Mészáros Sándor volt a kérdező, és Parádi Andi is kiült az Édes Anna kéziratának gondozójaként. Készült videó is (talán Dani csinálta), párszor visszanéztem magam, és láttam a visszafogott félmosolyt, mögötte azzal a lefojtott energiával, amit akkor még nem mertem kiengedni magamból.

Szóval ott vagyok Veszprémben, ahol talán a szobám az egyetlen hely, amit igazán az ínyemre valónak tartottam. Egy kis sziget a város szélén, ahonnan kinézve „Egészséges erotika”-telephelyi (ködös időkben inkább világvége) hangulat fogad. A szobában azonban nem volt minden szürke, hisz a könyvek kiszínezték a falakat. Paál István és Szitár Kati hagyatékának darabjai, így aztán az ő szellemük is néha ott lebeghetett, ami segített abban, hogy én is írogassak, meg persze gyűjtögessek anyagokat az óráimhoz.

A Nyugat korszakának tanítása volt a legtartalmasabb, hiszen arról írtam eddig a legtöbbet. Miután Dorottyát elküldték (ő is dr. habil. volt, nem kis referenciával), nálam landolt a 20. századi világirodalom is, amit szintén nagyon élveztem. Beszéltünk Thomas Mannról, Joyce-ról, Eliotról, Proustról, Musilről, Gide-ről és még sokakról. Izgalmas szerzők, izgalmas évszázad. És nem, valóban nem értem, hogy ezt miért nem tartják érdekesnek mások. Nem annyira az elbeszéléstechnikákról beszélek, hanem a gondolatokról, a szerzői életutakról, a tapasztalatokról egy olyan korban, amelyben ezek a művészemberek éltek. Hogy ki kit ismert, ki kivel alkotott együtt, ki kitől tanult, ki kivel szerelmeskedett, ki kivel rendezett közösen kiállítást, satöbbi. Az órákon mindehhez mindig hozzávettem, hogy mi a helyzet mindeközben minálunk. Hogy például Kosztolányi olvasta-e Proustot és hasonlók. Persze, sokszor nem tudtam elmondani, amit szerettem volna. Kis létszámnál nehéz szónoklatokat tartani. Más műfaj egy nagyelőadóban a rétort játszani, és más olyan órát megtartani, ahol két-három diák lézeng csak, és ők is épp éhesek, fáradtak, semmire sem kíváncsiak… Aztán a félév végén kapok egy-két MI-vel írt dolgozatot. De tisztelet a kivételnek, mert azt is megtanultam az elmúlt közel fél évszázadom alatt, itt, a földön: mindig és mindenhol akadnak kivételek, érthetetlen helyzetbe került gyöngyszemek.

Beadandó

Ezt a ronda szót is Veszprémben hallottam először. Nem esszé, nem dolgozat (bár az se kutya…), hanem: beadandó! Utáltam, és ezt meg is mondtam a diákoknak. Páran mindig nevettek rajta, és egyet is értettek. Egy írásmű, amelyben leírod a gondolataidat, kifejezed önmagad, hogy lehet „beadandó”? Ez olyan, mint az ötéves tervben a kötelező penzum, azaz elvtársak, le kell gyártani, meg kell előzni a termelésben a szomszéd brigádot! Lélektelen és kreativitásgyilkos, orwelli kétszerkettő. Az esszé mint kifejezés számomra sokkal elegánsabb és kifejezőbb. Van színvonala, nem úgy, mint a süket „beadandónak”.

A szobámból egyébként a leglerohadtabb épületekre láttam rá. Volt az udvar másik oldalán – nem ahol a parkoló volt, hanem a másikon – pár rozsdás, hasznavehetetlen kocka, amelyek régen jobb időket láthattak. Régen, talán még a Vegyipari Egyetem alapításának környékén. Mert abban az épületben, ahol voltam, székelt a Nehézvegyipari Kutatóintézet is, vagy micsoda, veszprémi nevén a NEVIKI. Nem, nem SENKI, hanem NEVIKI. Nevesincsenneki. Jelentem, ez itten a vas és acél országa, Pap (vagy Papp?) elvtárs birodalma, aki mindent megtett annak érdekében, hogy a dunántúli megyeszékhely polgári kultúráját szétverje. Olyannyira sikeresen művelte mindezt, hogy mind a mai napig érezteti hatását nemcsak a városképben – lásd a Húszemeletest –, hanem a lelkekben is. (Balatonfüredi apai nagyszüleim, ha élnének, tudnának mesélni róla, hogyan itták magukat halálra anno az elvtársak, hogyan nyittatták ki éjjel is a kocsmákat, hogyan vitettek kéjnőket Gézaházára meg egyéb tanyákra. Nem csoda, hogy a rendszerváltás után a nem-amnéziások rendre bemocskolták fekáliával a Papp-házat Veszprém „úri negyedében”, a Móricz Zsigmond utcában. (Ez az utca vezet egyébként az egyetemi felső kampuszhoz is, és ez az az utca, amelyiket télen sosem takarítanak le: mindig vastag jégborda borítja, ha beütnek a mínuszok.)

De az is lehet, hogy a Bakony az oka mindennek. Állandóan fújt a szél már kamaszkoromban is, amikor oda jártam gimnáziumba. Majd lekapta a fejem, ahogy leszálltam a jutaspusztai buszról, amelyik persze óránként járt, de jó volt ez így mindenkinek. Néha morogtak valamit a pusztaiak, volt is egy-két „falugyűlés”, és ők örültek, ha odalátogatott valami főelvtárs, aki ígért fűt meg fát, aztán annyi, és megint járt a busz, óránként, ahogy dukált.

Szóval az egyetemi szobám ablakából azokat a rozsdás épületeket láttam. Épp olyan rozsdásak voltak, mint a városközpontban a régi Julius Meinl, aztán Billa, aztán most valamiféle kínai turkáló. Kétszintes, klasszikus szocialista áruházkocka. Gyerekkoromban még „szép” volt, pontosabban fehér, elvileg modern, de most már rendesen rohad. Ugyanaz a konstrukció, mint a Füred Áruház az apai nagyapámék volt utcájának a végén. Az is megvan még, az is szépen díszeleg. Mementói ezek egy letűnt korszaknak, ott kísértenek, és mérgezik még mindig a lelkeket.

Persze, sok minden változott is. Jött az Európa Kulturális Fővárosa projekt, és szép baglyokat festettek a Hotel Veszprém oldalára. Emlékszem, gimnazistaként jártam ott, egy fogadáson, amit az MDF-esek szerveztek. Valami díszvacsora volt az akkori belügyminiszter, a Horváth Balázs tiszteletére. Aztán a politikus idejekorán meghalt, a 80-as években pedig még elegánsnak számító – szocreál stílusjegyeket magán viselő – hotelből munkásszálló lett. Elmozdítani ugye nem lehetett, és ott trónol ma is a városközpontban, pár perc sétára a berozsdásodott Julius Meinltől.

De most vissza az egyetemhez! A másik oldalon, mint említettem, parkoló volt. Én is kaptam jogosultságot, s bár nekem se kocsim, se jogosítványom, apám bejárhatott, és ha épp orvoshoz kellett mennie, parkolhatott. Összekötöttük a kellemest a hasznossal: engem (amikor ott aludtam) befuvarozott, ő meg ment a kórházba, ilyen-olyan kontrollvizsgálatokra. Pestről busszal jártam, oda is meg vissza is, húzva magam mögött a kisbőröndöt. Folyton kísérleteztem a táskákkal. Az egyik túl nagy volt, a másik túl kicsi. Az egyiktől leszakadt a vállam, a másikat húzhattam, de akkor meg a buszsofőröket kellett rendre győzködni, hogy nem, ne rakja be a csomagtartóba, mert útközben akarok dolgozni, a laptopomon pötyögni. Végül cselhez folyamodtam: olyan táskát vettem, ami ránézésre válltáska, valójában azonban gurulós bőrönd volt. Felcígöltem hát mindig a „fedélzetre”, aztán mikor leszálltam, elő a fogantyút meg a rejtett kerekeket, és uzsgyi, lehet húzni a hegynek fel! Roppant módon élveztem ezt az infantilis trükköt. Az egyedüli szépséghibája az volt, hogy nem a kezdet kezdetén találtam ki, hanem a végén, amikor már csak pár hónap volt hátra az ottani kálváriámból.

Szóval ingázás…

Merthogy az volt aztán a javából. Kétségtelen, hogy Veszprém nincs túl messze Budapesttől, legalábbis kilométerben, de nekem évezredeknek tűnt, mire levergődtem Újbudáról a József Attila utcáig, ahol le kellett szállnom. Az M7-esen jobb esetben végigszáguldott a busz. Ám a különösen forró napokon, meg amikor a legfáradtabb és a legnyűgösebb voltam, átváltott zötykölődő üzemmódba. Mindig volt valami „pályaépítés” narancssárga jelzőkúpokkal meg citromsárga mellényes emberekkel. Én is építettem persze a pályámat ezerrel, készültem az óráimra sokszor még a buszon is, vagy épp javítottam a dolgozatokat. Pontosabban az MI-vel (AI-jal) írt „beadandókat”. Na jó, jó, persze-persze, akadtak egészen eredeti munkák is, nem mindenki dolgozott mesterséges intelligenciával, csak az ember már ilyen, a legrosszabbat jegyzi meg a legkönnyebben… Aztán ha a diákok szemére vetettem, hogy hülyének néznek, megsértődtek, és beírták az OKÉ-ba (így hívták azt a hókuszpókuszt, amiben a „hallgatók” értékelték az „oktatókat”), hogy szarkasztikus voltam velük, mert meg mertem jegyezni: ezzel a tudással inkább nagydoktoriban kéne gondolkodni meg publikálgatni, nem pedig itt koptatni a BA-képzés padjait…

Még mindig az ingázás…

Járhattam volna kocsival is, ha lett volna, de nem volt. Ha ne adj’Isten, nekem is ott parkolna pár Porsche a garázsomban, akkor se lennék előrébb, mert ugye vezetni nem tudok. Legalábbis autót vezetni (még?) nem tudok… Sosem volt rá szükségem, a belvárosban dolgoztam, és nagyjából ott is laktam húsz évig, pontosabban a hatkerben, előtte meg Zuglóban, egyszóval egy metrónyira mindentől. A metró meg kétpercenként jár, és hipsz-hopsz, negyedóra alatt ott vagyok, ahol akarok.

De Veszprémben más a helyzet. A helyijáratos közlekedés kicsit javult a gyerekkorom óta, ám alapvetően nem abban gondolkodnak az emberek. Csak a kisnyugdíjasok meg a diákok veszik igénybe a buszokat, és ők is tömörülnek a félóránként járó járműveken, amelyek végigdöcögik a várost. Lehet, megváltozott azóta ez is, nem tudom, én mindenesetre idővel rászoktam a József Attila utcai megállóra, mert onnan gyalog is be tudtam sétálni (a kis bőrönddel persze) az egyetem felső kampuszára. A buszpályaudvarig egyébként egész tűrhető volt az utazás – kétségtelen, hogy Várpalotán néha volt egy kis nyomakodás –, de utána… Először is álltunk vagy 10-20 percet a veszprémi pályaudvaron, aztán begurultunk a peronra, ahol megrohamozták a buszt hol a pápaiak, hol a tapolcaiak. A sofőr időnként veszekedett, mert nem mindenki fért fel, de mindenki fel akart volna szállni. Nyomor, csomagok, meleg, kabátok, tedd ide, tedd oda, húzd összébb magad, nem fér el, letarol, félrelök, miegymás. Nincs levegő, nem működik a légkondi, vagy épp úgy fújja rád a fagyhalált, hogy belepusztulsz.

Hát, mit mondjak? Nem a legjobb mentális és idegi állapotban cihelődtem le a buszról a sokat emlegetett József Attila utcai megállóban. És ilyenkor jött az újabb meglepetés. Tudniillik Budapesten általában 4-5 fokkal melegebb van, mint Veszprémben. Tavasszal Pesten már lerohad rólam a ruha, tűz a nap az újbudai megállóban, izzadok és fújkálom a dezodort, hogy ne büdösen csináljam végig a napot, no de Veszprémben…! Veszprémben zimankó fogad, szokás szerint letépi a belőtt frizurám az orkán (mert este még Sziveris konferálás is lesz élőben meg onlájn, jól kéne kinéznem…), szétázik a gatyám szára, mire bemászom az N épületbe. Az első egy-két évben dupla adag C-vitaminnal meg ilyen-olyan étrendkiegészítő komplexekkel felvértezve is nonstop náthás voltam. Aztán valahogy megszoktam, pontosabban jött a Covid (amit, ha jól számolok, legalább négyszer megkaptam), úgyhogy utána már az ilyen kis náthafélék meg sem kottyantak.

Szóval leszálltam a nagy dörzskúrából, konstatáltam, hogy tavasz helyett tél van, majd befordultam a kis bőrönddel az ominózus parkolóba. Az egyetemi e-mailek hetven százaléka, ha nem a nyolcvan vagy épp kilencven, a parkolással kapcsolatos információkat osztott meg a nagyérdemű közönséggel. Naprakészen tudtam, hogy melyik kampuszon kik meg hova parkolhatnak, festenek-e valami útjelet vagy ilyesmi, működik-e a kapu vagy sem, mi a helyzet az elektromos autók töltőállomásaival és egyebek. Kétségtelen, ezek hasznos információk, de bevallom, engem hidegen hagytak. Talán ezt érezték is páran, akik aztán idővel meg akartak válni a társaságomtól, meg a barátkozást se vitték túlzásba.

A parkolóban egyébként hatalmas autók álltak mindig. Nem volt járda, így aztán arra kényszerültem, hogy ezek között a batárok között szlalomozzam a kis bőrönddel. Sokszor úgy néztek rám, mint valami UFÓ-ra. Ahhoz már elég csoffadt volt az arcom (főleg, miután megcsapott a bakonyi fuvallat), hogy diáknak nézzenek (bár a diákok egy része is kocsival járt, akadtak is páran, akik kedvesen fuvarozgattak engem is), pedellusnak se tűntem az öltözékem miatt, tanár (pardon, „oktató”!) meg szerintük nem jár gyalog. Csak én. Emlékszem is, egyszer valami megbeszélésre kellett odaérnem, és az időpontegyeztetésnél a távolsági busz beérkezésére hivatkoztam. Az ügyintéző (valami főmufti titkárnője) annyira meglepődött, hogy zavartan nevetett, és furán kommentálta: hát igen, persze, milyen érdekes… Mert tényleg UFO, aki Veszprémben NEM jár kocsival. Bár azt gondolom, ha egy kis velorexszel állítottam volna be, akkor is ugyanolyan UFÓ-nak számítottam volna. Mert a kocsi az valahol a tanknál kezdődik, pontosabban a tankszerű, mostanság igencsak divatos nagyautóknál. Hatalmas fekete Mercédesz meg ilyesmik. Vagy épp Hyundai, olyan nagy ráccsal az elején. Egyenautók az egyenmenő egyenembereknek.

De volt egy teniszpálya is az egyetem udvarán. Az elé is hatalmas kocsik álltak be, meg ilyen kis sunyi laposak is. Az egyik ilyenből kiugrott egyszer egy hapsi, amikor jeleztem, hogy ne akarjon már elütni. Közölte velem, hogy én nem tudom elképzelni, KIK járnak ide teniszezni! Mondtam neki, nem érdekel, mert engem csak az érdekel, hogy tudjak normálisan közlekedni. Bevallom, akkor már nagyon fáradt voltam, mínusz energiákkal, és csak az első emeleti folyosón kapható gépi kávé pörgetett fel annyira, hogy ki bírjak mászni a buszmegállóig. Akkor jött szembe ez a kis kipihent fejű suhanómelegítős. A vita hevében végül kifejtette, hogy vegyem tudomásul, ide még politikusok is járnak! Szóval húzzam össze magam, meg eredjek a fenébe. És különben is, le lett selejtezve a könyvem, mit akarok… De ezt már csak én mondom, mert ő nem tudta, hogy én néha, amikor épp nem bőröndöt húzok, könyvet is írok.

Kalap, kabát…

Talán ez a legjobb megoldás. Ezt akarom. Igen, a fejemre tenni a kalapom, pontosabban az anyai nagyapám kalapját, amit még az 1920-as években csináltatott magának Kertész Ferenc VIII. kerületi kalaposmesternél. Mert a Papika úriember volt, fehér zakóval, Oxford-cipővel, szabadidejében pedig pár sakk- és kártyapartival a Gellért teraszán. Talán tőle örököltem a Budapest-imádatot, nem is tudom. Mert vele sétáltam először az Andrássy úton kézenfogva, és vele utaztam először a kisföldalattin is. Túl korán ment el, pedig mennyi mindent kérdezhetnék most tőle, most, hogy épp azt a korszakot kutatom, ami az ő életének talán a legszebb időszaka volt. Akkor még fiatal volt és szép, izmos testtel, ébenfekete hajjal és macskazöld szemmel.

És kabát is kell, nem csak kalap. De kabát nem maradt hátra a Papikától, a testvérétől viszont egy vállfa igen: „Tóth Ödön – tisztít, fest / Tudja egész Budapest!” Nagyanyám mindig csak azt mondta, ez itt az Ödön bácsi vállfája. Nem értettem, hogy miért van ráírva még az is, hogy „tisztít, fest”. Ilyesmiről nem beszéltek a családban. De mindegy is, most nem ez a lényeg. A lényeg most az, hogy van kalapom és van vállfám, és alkalomadtán majd kabátom is lesz hozzá. Csak nehogy túl nagy legyen… vagy épp túl szűk… Legyen pontosan akkora, amekkorát a vállam – az én testi és szellemi edzésekhez szokott vállam – majd kényelmesen elbír!

#magyarirodalom #veszprém #kádárkorszak #kosztolányi