A gyanús pesti

Előbb Szabadkán jártam, aztán Újvidéken. Szabadkához persze Palics is betársult, Éva vitt el, hogy lássam, hol mulattak a gimnazista Kosztolányiék. Halászlevet ettünk tésztával a tóparti kisvendéglőben. Minden olyan felszabadult volt, legalábbis én annak éltem meg, pláne az eltés feszengések után, ahol mindenre figyelnem kellett. A mozdulataimra, a grimaszaimra, az öltözködésemre, a megjegyzéseimre. Állandó öncenzúrában éltem a világomat, de valahogy a szabadkai meg a palicsi égalj mindezt feledtette, és sok év után újra önmagam lehettem. Volt valami olasz feeling a levegőben, csak vadkeletes, balkános kivitelben.

Éva kérdezgetett, mire azt akartam mindenáron és kényszeresen bizonygatni, hogy én is vidéki vagyok, nem pesti, nem olyan sznob, nehogy azt gondolják már… Pesten azért néztek le, mert vidéki vagyok, vidéken meg azért, mert egy bunkó pesti sznob, aki nem érti és nem érzi az ő világukat. Különösen igaz ez a határon túliságra. Empátia nem létezhet, vagy ott vagy, ott élsz, és akkor cinkosan összekacsinthatsz a többiekkel, vagy nem ott élsz, és nem értesz semmit, és akkor nincs is miről beszélni. Ilyenkor mindig bevetettem a Fenyvesi nevét, hogy hát ugye ő is ott van Veszprémben, mert én ugye félig szintén ott, szóval nem olyan véresen komoly ez a Budapest nálam. Szabadkán ez még egész jól működött, legalábbis nekem úgy tűnt, de Erdélyben nem.

Merthogy szintén Szabadkán, a Kosztolányi Dezső Napokon ismerkedtem össze Emesével, aki meghívott Kolozsvárra, ahol aztán olyan arcokkal találkoztam, akik egyből a gyanús pestit szagolták bennem, s a fejemhez vágták, hogy mit akarok én, hiszen Kosztolányi zsidó volt! Mert hát Brenner. Én meg csak pislogtam, és egyáltalán nem tudtam lereagálni a dolgot. „Ha én ezt a klubban elmesélem!” – gondoltam, és alig vártam, hogy végre elmesélhessem. Mert ez azt jelentette volna, hogy otthon vagyok, a klubban, ahol meleg van, barátok vannak, akik szeretnek és megértenek, és nem vágnak a fejemhez mindenféle hülyeséget.

Aztán jöttek újabb vajdasági utazások. Újvidéken akkor voltam először, amikor a Fűzfa-féle konferenciasorozat Kosztolányihoz ért, és a Hajnali részegségről három napon keresztül prédikált mindenfélét az irodalmár szakma. Könyvtározós hétköznapjaimból ez a kaland is kizökkentett, s megint csak azt éreztem, hogy most, na most, végre most: ÉLNI FOGOK! Egyébként sosem értettem, mire gondoltak az emberek, amikor nekem szegezték a felkiáltást: kezdjél már végre ÉLNI! Oké, de mit csináljak? Egyek-igyak-mulassak? Vagy hajkurásszak férfiakat? Vagy rongyoljak azonnal a strandra, és szopogassak Aperol Spritzet naphosszat egy gyékényből szőtt nyugágyban, pálmafák árnyékában? Jó, jó, rendben, szívesen teljesítem a kérésüket, rajtam ne múljon, meghozom hát ezt az áldozatot. Persze szigorúan csak keretek között. Mármint anyagi keretek között.

Aztán megint képbe jött a Fenyvesi, mert az újvidéki konferencián is faggattak, pontosabban adódtak így meg úgy társalgások a szünetekben és a vacsoráknál, és nekem villantanom kellett. Úgy próbáltam elnyerni a szimpátiájukat, hogy bedobtam valami „közöset”. A közösbe valami közöset, és ez lett a Fenyvesi neve. Mert hát Vajdaság, Újvidék meg Veszprém ugye… Nem, nem Budapest, Veszprém. És akkor a bicskák helyett a szívek nyíltak-nyiladoztak, és egy fokkal jobb meg szebb lett minden. Legalábbis egy ideig, de ez már más lapra (vagy napra?) tartozik.

Végül odáig fajult a dolog, hogy egyenesen a Fenyvesivel együtt mentünk Palicsra. Ott volt még a Kilián meg a Varga Ricsi is, béreltek valami kisbuszt, és irány a Délvidék, merthogy turnézni vittük a Vár Uccát meg az én Kosztolányis ügyeimet. Fenyvesi balladásan-rockeresen adott elő, erre emlékszem. Kilián is felolvasott, Ricsi meg gitározott.

Palicson aztán megjelent a Vali, aki már egész jól elfogadott vidékinek, de azt azért megjegyezte, hogy miért nem hivatkoztam a könyvemben eleget a férjére. Mert miután megjelent a könyv, a Kosztolányi-életrajz, néhányan benyújtották a számlát, mondván, hogy erre meg arra se hivatkoztam, ez meg az sincs a névmutatóban, és hát ilyet hogy lehet, biztos direkt merénylet. Ha nincs, hát nincs. Nyilván nem szándékosan csináltam, én már egy másik generáció vagyok, nem az, amelyik azzal szórakozik, hogy ki, kit meg hogyan ír ki a „kánonból”.

Szóval adódott néhány kínos perc ott Palicson, de ha jól emlékszem, a kaja ehető volt. Arrafelé mindig ehető, sőt! Tulajdonképpen az összes Kosztolányi Dezső Napokon rendre a vacsorát vártam, mert hát meg kellett felelni az ígéretemnek, azaz ÉLNI kellett valahogy, valamiből. Az igazi szenzációt az jelentette, mikor a helyi étterem, a Boss (vagy Bols? ezt sose tudtam megjegyezni), kínai menüvel is előrukkolt. De nem azzal a gyorsbüfés fajtával, hanem a jobbikkal, a mislencsillagossal. Emlékszem, mindig a kacsát tartalmazó fogásokra vetettem rá magam, mert az ilyesmi akkoriban luxuscikknek számított az én kis háztartásomban, úgyhogy muszáj volt kihasználnom az alkalmat, hogy végre kacsahúshoz jussak. Talán brokkoli, meg rizs, meg ki tudja még, mi minden volt a köretben, leöntve azzal az isteni mártással, ami kivételesen nem húzta össze a halántékomat a fene-tudja-milyen fűszerezés miatt.

No, de miket is zagyválok itt össze-vissza a szabadkai Boss-ról (vagy Bols-ról?), mert a Fenyvesiékkel azon az utazáson az igazi lakomát Szegeden ettük! Valahol a Tisza-parton, valami híres étteremben (illene tudnom a nevét, de már elfeledtem) halászlé meg harcsapörkölt túróscsuszával volt terítéken. Én pedig nem fogtam vissza magam, ÉLTEM, ahogyan azt megígértem. A biztonság kedvéért még egy pohár (nem korsó!) habzó sörrel is leöblítettem (nem emlékszem, Latinovits hogy is mondja a Szindbádban, sör vagy ser, nekem is úgy illene most itt emlegetnem), aztán kómába borultam nagyjából hazáig. Útközben beszélgetett a Fenyvesi meg a Kilián a bakon, vagy legalábbis a kisbusznak azon az ülésén, ott elöl, ami a lovaskocsin a baknak felel meg, én meg Ricsivel talán a doktoriskola buktatóiról filozofálgattam. Hazatérve aztán elégedetten nyugtáztam magamban, hogy megint kipipáltam egy-két pontot az ÉLET nevű bakancslistán. Posztoltam is mindent a fészbukon, hogy még ÉLEThűbb legyen, s végül azt is megígértem, hogy küldök novellát vagy valami rokon műfajt a Vár Uccába. Ezt az ígéretemet viszont, ha jól emlékszem, azóta se teljesítettem…

*

A tárcanovella a Vár Ucca Műhely 2024/4-es lapszámában látott napvilágot, annak is Fenyvesi Ottó költőt köszöntő mellékletében. Köszönet itt is a szerkesztőknek a lehetőségért!

#magyarirodalom #szabadka #vajdaságiköltészet #fenyvesiottó #váruccaműhely #tárcanovella #szépirodalom #irodalmiblog