Rózsaszüret

A szüreti fesztiválok időszakát éljük, mégha nem is felhőtlen ez az ünneplés a járvány miatt. A természet azonban fittyet hány a vírusokra, s mindenütt érnek az almák és a körték, opálkékbe hajlón vöröslenek a szőlőfürtök s bizony virulnak még a rózsabokrok is. Tavasz óta figyeljük, melyik rózsa mikor bont virágot, milyen ütemben követik egymást a színfakadások.

A Várkert Bazár ligetében például kis vörös rózsafák sora szegélyezi a sétányt, míg más parkokban az apróbb, rózsaszín bokrok hívogatnak. Tihanyban pici rózsás pomponok még a levendulasorok közé is befurakodnak, de mi nem haragszunk rájuk, hadd legyenek továbbra is ilyen kis „pimaszak”.

De nemcsak virágként csodáljuk a rózsát, hanem illatként is, mikor egy izgalmas (mondjuk Dior) parfümből cseppentünk a csuklónkra. Vagy mikor rózsavízként, netán testpermetként kényeztet bennünket; vagy ízként, lekvárként, sőt, szirup formájában. Az egyik budapesti Café Frei-ben nemrég rózsás japán kávét kértünk és kaptunk, s a Monin szirupok közül is a „rose” feliratút választottuk, hogy legyen mit „aprítani” az „ötórai” teába, a reggeli lattéba vagy épp az éjjeli koktélba. De előfordul, hogy ennél enyhébb rózsás érzésre vágyunk, s lágyabb rózsaszínt és inkább gyümölcsösbe hajló illatot akarunk élvezni – ilyenkor egyszerűen csak kiveszünk egy üveg rosét a hűtőből, s töltünk belőle borospoharunkba.

A rózsa persze sokrétű szimbólum, s tudjuk, illat-, íz- avagy életérzés-választásunk spirituális töltettel is bír. Az ókoriak szerint a rózsa Adonisz véréből fakadt, s Vénusznak (Aphroditének) szentelték, a szerelemistennőnek; de a mámoristen Bacchus (Dionüszosz) ugyancsak rózsafüzért viselt tánc közben. A rózsa aztán a kereszténységben és az iszlámban is központi szerephez jutott, sőt az alkimisták, a szabadkőművesek vagy épp a rózsakeresztesek is előkelő helyen szerepeltetik szimbólumrendszerükben.

Színek, ízek, illatok

Az sem mindegy persze, milyen színű az adott rózsa. Ahelyett azonban, hogy vonatkozó olvasmányélményeinket előszámlálnánk, hadd elevenítsük föl azt a délutánt, melyet a Millennium Háza rózsakertjében töltöttünk nemrég a Városligetben. Lipovszky Csenge illatesztéta vezetésével sétáltunk a bokrok között, s az volt a feladatunk, hogy a különböző árnyalatú rózsák illatáról távolabbi fogalmakra, élményekre, érzésekre asszociáljunk, egyszóval: gondolkodjunk szinesztéziásan! A halvány rózsaszínről sokunknak a gyermeki ártatlanság, valami „babás” élmény jutott az eszébe; a barackszínről persze maga a barack, méghozzá egy zaftos, érett őszibarack; míg a vörösről valami erős, bíboros és erotikus, afféle „beleveszős” ópiummámor. Időközben ránk esteledett, s a Zsolnay-porcelánok szentélyében, már bent, a Millennium Házának éttermében folytattuk a szeánszot, mely Szentesi Szilvi intimitás-művész illatkreációinak „ízlelgetésével”, valamint egy izgalmas rózsás limonádé kortyolgatásával zárult.

„Karmolnak égő rózsakörmök”

Rózsaszüret – ez a címe egyik kedvenc Kosztolányi-versemnek is, melyet a költő még ifjú, bohém fejjel írt. Akkoriban (1908-ban vagyunk) már javában látogatta a nyilvánosházakat, s érzékeny lelkű világfiként olykor bizony belehabarodott az utcalányokba. Mert hát a lelkük is érdekelte, nem csak a testük. Lerajzolta őket, följegyezte érdekesebb szavajárásukat, ihletet merített belőlük. Az éjszakai (démoni?) szerelem azonban nemcsak ad, hanem el is vesz, s Kosztolányit bizony sokszor halálra sebezték a nők. Ki is ábrándul a szajha-szeretőkből (legalábbis egy időre), s szerelmes lesz egy szabadkai, még ártatlan kamaszlányba. Ekkoriban írja meg a verset, melyben vörös és fehér rózsákat énekel meg. De mi itt most el is némulunk – nem értelmezünk, nem találgatunk –, s idézzük magát a Mestert, a rózsák rajongóját:

Királylánynak kötök ma csokrot,

piros, fehér és sárga rózsát,

haldoklik a bús rózsaerdő,

elvérzik a gallyon a jóság,

piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,

halotti árnyékok osonnak,

sápadt az éj, sápadt az arcom,

hideg szelek fújják a holdat.

Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem

és vérrel áztat száz hazugság,

cirógatnak virágos ágak,

alattomos, gonosz cicuskák,

és vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,

a földre vág egy gúnyos ördög,

eltépi lebegő ruhámat,

karmolnak égő rózsakörmök,

a földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom

s megyek előre zúzva, marva

belém hasít a tearózsa,

akár a tigris szörnyü karma,

megyek előre zúzva, marva.

Mezítlen mellel földre fekszem

s kacagva talpra ugrom újra,

egy gőgös ág reám viharzik

s szegény, szegény szemem kiszúrja.

Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,

vérezve és vakon tusakszom,

sebes mellem vérszínű rózsa,

halvány kamélia az arcom.