Nehéz ez az év, legalábbis mifelénk. Nem is tudom, honnan kezdjem, mit meséljek el, s mit ne. Az internet persze sok mindent elbír, meg aztán megkérdezhetem a Mesterséges Intelligenciát is, hogy mit írjak le az élményeimből, s mit ne. Milyen következtetéseket vonjak le az élettapasztalataimból, és milyeneket ne. Milyen önálló gondolatokat milyen kifejezésekkel fogalmazzak meg, s milyeneket ne és hogyan ne. Milyen érzelmi töltetet rendeljek hozzá a kijelentéseimhez, s milyeneket ne. (Egyáltalán: mit érezzek és mit ne.) Egyszóval ideje elengedni a gyeplőt, és ráhagyatkozni az MI-re, vagy – trendibben fogalmazva – az AI-re, vagy épp még trendibben: az ÉJÁJra…
Szóval vagyunk mi, bölcsészek. Ahogy telik az idő, egyre kevesebben. Régen még tódultak az emberek a magyar szakra, szinte már társadalmi elvárás volt ide felvételizni, hiszen a magyar szak volt az ugródeszka, ahonnan tovább lehetett menni a sajtóba, a reklámiparba, vagy épp tanítani, kutatni, művészkedni, fordítani és tolmácskodni (ha például idegen nyelvvel is párosítottuk), ne adj’Isten igényesebb helyeken titkárnősködni. Meg hát egyáltalán, illett műveltnek lenni, és ciki volt, ha valaki nem tudta, hogyan „rúgta ki” Ady Endre Lédát, vagy hogyan halt meg Csáth, vagy kik azok a wagneriánusok (sőt, egyenesen wagneriánusnak illett lenni), vagy ki az a Matisse és ki az a Dalì mester, és mik azok a szürrealista őrületek például Az andalúziai kutyában, satöbbi.
Az igazi ínyencek angolul olvasták az Ulysses-t, franciául Proustot, színházba pedig minimum heti szinten jártak. Meghallgatták a Jordánt a Radnótiban, hogyan adja elő a Szabad ötletek jegyzékét, megnézték a Bozsik Yvette-féle koreográfiákat a Katonában, az Orff-féle Carmina burana pedig egyenesen popkult eseménynek számított a Zeneakadémián, mert annyira „alap” volt. Na jó, a Kékszakáll a Polgárral egy fokkal magasabb kultúra volt, de igazi műértőnek mégiscsak az számított, aki Kurtágra vagy épp Schönbergre hegyezte ki magát. Persze, mindez azért nem volt általános, de ha egyszer beléptél az akkor még a Pesti Barnabás utcában székelő ELTE BTK kapuján, előbb-utóbb be kellett, hogy szippantson ez az atmoszféra, egyszerűen nem volt kibúvó, mégha valami totál outsider zsákfaluból kerültél is a fővárosba.
És hallottunk valamit a pécsi magyar szakosokról, hogy ott is jó dolgokat csinálnak, meg a szegediekről és a debreceniekről, hogy ők már egészen posztmodernek, és persze Veszprémről is, hogy ott indult a Bécsy-féle színháztudomány szak, és az valami kuriózum. Megvoltak a fórumok, volt valami kulturális pezsgés, illett olvasni, műveltnek lenni. A jobbak külföldi ösztöndíjakkal utaztak, és mégha te nem is tartoztál a kiváltságosok közé, akkor is tudtad, mi az a Centre Pompidou, meg miket őriznek a Louvre-ban vagy épp a Vatikánban, a firenzei Galleria dell’Accademiában vagy a Tate-ben, Londonban. Igaz, kultúrsznobizmus is volt bőven mindebben, és akkor még hülyének nézték az embert azért, amiért 1999-ben internetes linkekkel pakolta tele a szakdolgozata bibliográfiai jegyzékét.
Ez utóbbi történetesen én voltam. A nagynénikém ugyanis a Matávnál dolgozott, ahol szabadon hozzáférhettem mindenféle forráshoz, olvastam és hivatkoztam Byronról ilyen-olyan irodalomtörténeti oldalakat angolul, ám hiába, hisz akkor még az internetes forrás „le volt nézve”. Az ilyesmire nem voltak nyitottak a profok, mint ahogyan a témámra sem (vámpírmítosz az angolszász irodalomban), de például a Földényi óráján állítólag már pedzegettek hasonlókat, és a témavezetőm is örömmel fogadta a próbálkozásomat. Őt aztán utána el is tanácsolták, mert afféle outsider lett a tanszéken, nem vett részt a zsírosabb projektekben és egyéb, konferenciák utáni kocsmázásokban meg udvarolgatásokban. Akkor (is) épp leépítések voltak, és hát ő bizonyult a leggyengébb láncszemnek.
Nemrég egy felkérés miatt („írjak már egy utószót az Utas és holdvilághoz, Osiris Diákkönyvtár lesz, tudod”) újra fel kellett fedeznem Szerb Antalt. Olvasom-olvasom, és hirtelen bevillan mindaz, amit itt fentebb most leírtam, pár emlékfoszlány abból az életérzésből, amit átéltem gimnazistaként és egyetemistaként. És bevillan persze az is, hogy ez már nincs, hogy ez a világ, úgy, ahogy én azt éreztem a bőrömön és beitattam az agyvelőmbe, egy az egyben eltűnt a süllyesztőben. Vagy lapul valahol nagyon mélyen, pár utolsó mohikán lelkében, ki tudja meddig, hány évig, hány óráig és hány percig.
Amikor tanítom Byront annak az öt embernek, aki még kíváncsi rá, mindig mesélek Ken Russell Gótikájáról is. Azt nem mindig mondom el, hogy én ennek a filmnek a hatására lettem irodalmár. Csak annyit mondok, hogy egy kicsit egzaltált a mű, tudom, a rendező pedig őrült, dehát ez van. Erősebb idegzetűek megnézhetik akár az esti órákban is. Egy-ketten félévről-félévre aztán meg is nézik. Mint ahogyan elolvassák Diderot-tól is Az apácát páran. Tőlem hallanak róla először. Nem tudom, ez jó-e, dicsőség-e, vagy inkább szomorodjam el. Mert mi annak idején vadásztuk a francia erotikus irodalom gyöngyszemeit, Bataille és Sade „alap” volt, akik mellé én néha „odadobtam” Aretinót is, mert Babitsnál olvastam, hogy ez az olasz pasas eléggé botrányos dolgokat írt. (Itt jegyzem meg: az apácákról zaftosabbakat jegyzett le, mint például a kurtizánokról.)
De Diderot nemcsak ezért fontos, és Az apáca sem pusztán erről szól, ezt is tudjuk jól. Kőkemény társadalombírálat, a hatalmi gépezet leleplezése, a pszichopata működésmód és a manipulációs gesztusok pontos ábrázolása, miegymás.
Egyszóval vagyunk mi, bölcsészek. Ahogy telik az idő, egyre kevesebben. Persze, ezt már a rokonaim is az orrom alá dörgölték, nem is egyszer. Ők már húsz éve tudták, amire én csak most kezdek rájönni. Hogy a mérnök, a jogász meg a közgazdász előbbrevaló, mint a humán értelmiségi. Vagy nem is tudom már, hogy ki, azaz ki az előbbrevaló, mert az előbbrevaló szakmák köre folyamatosan bővül. Maradjunk abban, hogy mindenki. Egy tisztes társadalomban persze minden egyes szakma képviselőjének megvan a maga szerepe, tudom én ezt jól, és persze közgazdászok nélkül például meghalnánk, ez is kétségtelen. Eszembe jut az egyik 50-es évekbeli (igen, az 1950-es évekre gondolok, nem a 2050-eseket vetítem előre) propaganda-plakát, ahol egy munkás és egy paraszt közrefog egy öltönyöst, s egy odarajzolt buborékban azt „mondják” neki: „Értelmiségi, állj közénk!”
Dehát összetett dolog ez is, az átkos kultúrpolitikája meg egyebek. Az én gyerekkoromban hétfőnként nem volt tévéadás, így aztán a Rádiókabarét hallgattuk. Nem volt 25 ezer csatorna, így aztán néztük a színházi közvetítéseket az M1-en a Majorral, Psotával, Gobbival, Törőcsikkel és még sok-sok mindenkivel, akik azóta elmentek vagy megöregedtek. Nem volt internet, így aztán papíralapú könyveket és újságokat olvastunk (jó-jó, akadt benne marxista propaganda bőven), szívtuk az ólomszagot, de legalább nem roncsolta a szemünket és az idegrendszerünket a monitor kék fénye. Igaz, nem tudtam hozzáférni egyik nagyobb külföldi könyvtár gyűjteményéhez sem, és nem tudtam leellenőrizni, hogy milyen kiadványokról közöl kritikát a The New York Review of Books. Kétségtelen, hogy sok mindenről lemaradtunk (nem mindenki volt háromperkettes), de például a Huszárik-féle Szindbád lakmározási jelenetéről nem. A tanítványaim egy része értetlenül fogadja Latinovits lassú, kimódolt mozdulatait. Megszokták, hogy a tiktokon mindenki a lényegre tör, a fészbukon pedig csak a kajafotókat látjuk, agyonfilterezve, és akkor tekerjük tovább a képeket, amikor csak akarjuk. Akad persze, akinek Huszárik a kedvence, és a filmet már százszor megnézte. „Ismered a Szindbádot?” – kérdezem. „Igen, Anyukám imádja. Mindig megnéztük kiskorunkban.” És ilyenkor elemzem a tapasztalatot, és tanakodom, hogy mennyit számít a család, mennyit az iskola, mennyit a város meg egyebek. És mennyit a tehetség, amit nem kéne elkótyavetyélni, bárhonnan is csöppenjen elénk.
Aztán tanítom Adytól A magyar pimodánt. Elmesélem, hogy a magyar tehetség kényszerpályán mozog. Feudális viszonyok között senyved Ady szerint, mert nem tud kitörni, miközben látja maga körül azt a patópáluram hangulatot, és tehetetlenségében az önpusztításba menekül. Nem olyan elegánsan, mint a franciák, abszinttel és ópiummal a párizsi kéjbarlangokban, hanem csak úgy direktben, valami ócskább (és pusztítóbb) borral meg pálinkával a honi sztyeppei kocsmákban. És ez már ismerősebb nekik, erre bólogatnak, hogy igen-igen, ilyet már láttak, ilyenről tudnak, ilyet már hallottak. Meg persze olyat is, hogy „minek tanulsz te lányom, menjél inkább férjhez”, csakhogy a t. feminista olvasóknak is kedvezzünk.
No, hát mit is mondjak? Hogy vagyunk mi, bölcsészek? És ahogy telik az idő, egyre kevesebben? Valahogy piacosodni kéne, vagy digitalizálódni, vagy védeni a környezetet, vagy mondjuk a könyveinkből napernyőket varrni majd a jövő nyári 50 fokos hőség ellen, vagy influenszerkedni Kosztolányi-sminkben, vagy irodalomterápiás tiktok-videókat gyártani, felhívva a figyelmet a nárcisztikus elnyomó párkapcsolat veszélyeire és a kora gyerekkori traumákra meg az anya- és apasebekre, vagy azon tanakodni, hogy a kutyáknak és a macskáknak is irodalmat kéne tanítani, mert akkor kevésbé sérülnének a jogaik, vagy esetleg még arról is prédikálni, hogy a 20. század eleji vegetáriánusok mennyiben különböztek a mai vegánoktól és mindenmentesektől. Nem vagyok én semmi újnak az elrontója, sőt, inkább kísérletező típus vagyok, mint „kőkonzervatív”, de akadnak azért dolgok földön és égen, amelyek még nekem sem mennek, kedves Horáció! Fából nem mindig lesz vaskarika.
No, meg aztán ott a szakma. Eszter sérelmezi, hogy sok fiatalnak már nem mond semmit a minket anno tanító 70 pluszos professzorok neve, és persze a tanulmányaikat, az annak idején agyon ajnározott könyveiket sem ismeri szinte senki. Én meg azt látom, hogy már egyenesen Ady Endre neve sem mond semmit a többségnek (pedig ez tán fontosabb lenne, mint a szakirodalom, ha már a kisebbik rosszat kell választanom), és hogy épp a rejtett vagy kevésbé rejtett nárcisztikus generációk, a szekértáborosdit meg hatalmi játszmákat fenntartó rétegek, az átkosból az egymást ellehetetlenítő módszereket átörökítők felelősségét is firtatni lehetne. Emellett persze változik a világ is, globálisan tör ránk a Mesterséges Intelligencia (tüntetőleg írom nagybetűvel), söpör végig mindenen mindenféle poszt-posztmodern teória a maga nehezen érthető nyelvezetével, hódít a digitális barbárság a maga függőségeivel és gyerekkori neurózist okozó hatásaival, és ráadásként még itt van a jelenlegi hazai oktatás- és kultúrpolitika helyzete is, amivel kapcsolatban szintén lehetnek kifogásaink. Amikor megyek MTA Alumni előadásokat tartani középiskolákba, mindig elbeszélgetek a tanárokkal, és ők folyton-folyvást panaszkodnak. De megfogadtam, hogy csak arról mondok konkrét véleményt, amit igen alaposan ismerek, megtapasztalok és átlátom a mögöttes összefüggéseket is, az egyéni felelősségekkel egyetemben. Egy mindenesetre már a mostani perspektívámból is biztos: valami nagyon nincs itt rendben!
Szóval vagyunk mi, bölcsészek. Ahogy telik az idő, egyre kevesebben. De mit tehetünk ellene? Egyáltalán kell-e tennünk bármit is? Én a magam részéről művelem tovább a saját kertemet, ott, ahol lehet. Írok, előadok, beszélgetek kerekasztaloknál (már ahova meghívnak), reklámozom az irodalmat és a műveltséget, hirdetem a gondolkodás fontosságát, ami eleve csakis önálló lehet, mert hát az irányított és a manipulált valami már nem tekinthető gondolkodásnak.
A szó csak részben száll el, az írás pedig elvileg megmarad. Legfőképp akkor, ha nem online (mint most ez a blogposzt…), hanem nyomtatott, materiális, kézzel fogható formában jelenik meg. Mondhatjátok persze, hogy az alexandriai könyvtár is leégett. Lehet, hogy akkor kőbe kéne vésni az igéinket és az igényeinket? Vagy bízzunk mindent a szájhagyományra? Elvégre Homérosz is ezt az utat járta. Akad, aki szerint csak az marad fenn az idő rostáján, ami igazán lényeges. És hogy bízzuk a dolgokat az istenekre, mi csak vessük el a magokat. (Nota bene: Jézus is ezt tette, ha jól emlékszem, vetette a magokat.) Csak aztán nehogy rászabaduljon az „élelmiszeripar” a termőföldünkre, hogy a gyógyszernek szánt veteményből mérget varázsoljon…
Comments