Most nem azokról akarok beszélni, akik szerint bölcsészekre meg humán műveltségre, sőt egyáltalán magára a kultúrára nincs szükség. Nem azokról, akik szerint a történelem ismerete felesleges, mert a mának kell élni, a múltat pedig végképp el kell törölni. Nem, nem erről van szó. Arról azonban igen, hogy mi felesleges és mi nem, mi haszontalan és mi nem, mi értelmetlen és mi nem.
Történt, hogy álltunk anyámmal a várpalotai buszmegállóban, úton Veszprémbe, a kórházba. Apámat ugyanis baleset érte az üzemben, ahol nyugdíjasként dolgozik. Elkapta az egyik gép a karját, s majdnem letépte. Nem tudtuk, kell-e amputálni, vagy ha nem, akkor tudja-e majd mozgatni. Mindössze annyit tudtunk, hogy órák óta vár a műtétre, fájdalmai vannak, a csuklója darabokban, az alkarja több helyen eltört és a könyöke is kifordult. Az idegek és az izmok? Hát, azok még kérdésesek. Meg egyáltalán, a törés mértéke sem tiszta. De mindenképp műteni kell, altatni fogják, s mire mi busszal odaérünk, addigra már túl lesz mindenen…
Egyszóval álltunk ott, a buszmegállóban, amikor pittyent egyet a telefonom. Egy régi ismerős, akivel fényévente egyszer váltunk üzenetet. Bölcsész alkat, szereti a művészetet meg az irodalmat. Évekkel ezelőtt párszor beszélgettünk egy-egy kávé mellett, de amióta Veszprémben dolgozom, eltűnt. (Nemcsak ő, teszem hozzá, eltűnt mindenki más is, de mindez nem gond, jobb így mindannyiunknak.) És azt kérdezi – merthogy másnap március 15-e, munkaszüneti nap –, vajon tudok-e olyan kávéházat, ahol csendben lehet dolgozgatni, kényelmesek a székek, nem olyan kemények, de nem is süppedősek… Meg ahol kellemes meleg van (aznap még ugye hideg volt), meg finom a kapuccsínó (ezt már így írják), meg – fantáziálom már én hozzá – lágy, halk zene szól… Egyszóval minden nyugis, lehet nagyokat merengeni, s laptoppal a márványasztalon kultúrasszonyt játszogatni…
Visszaírok, hogy „ilyesmiben sajnos nem tudok segíteni”. Mire ő: „csak mert a macska idehaza megrágcsálja a vezetéket.” A macska, igen, értem. És eszembe jut a mai macska-kutya kultusz. Nem, nem az egyiptomi kultusz jut eszembe a macskaszobrokkal meg a macskaszarkofágokkal, hanem a mai. (Bár ki tudja? Lehet, akkortájt is csak a „fáraóknak” volt gondjuk arra – pontosabban ukázba adták a személyzetüknek –, hogy a macskáknak méltó emléket állítsanak.) Mert azt látom, sokszor a kisállatok fontosabbak, mint az emberek. Aztán a macskás felvetésre is jut még időm reagálni, s jelzem, hogy „hát, ez valóban komoly probléma”. Légvár, gondolom erről a pihent kávéházi képről.
Később, amikor már láttuk apámat a kórházi ágyon feküdni, a kómából épp magához térni, vállig gipszben és tűrhetően jó bőrben ránk pislogni, mozgatva az ujjait, és mi hálát adtunk az Égnek, hogy egyben maradt, akkor tovább gondolkoztam a helyzet groteszkségén. Merthogy nemcsak az égi erőknek kellett hálát adnunk, hanem annak a sebésznek is, akinek a keze közé került az édesapám. Akinek ez már a sokadik balesetes műtétje volt aznap (hozzáteszem: már este volt!), s aki mosolyogva közölte altatás előtt friss páciensével: „oké, semmi gond, helyrerakjuk”. És helyrerakta. Drótozta a csuklónál a kéztőcsontot, a szétcsúszott orsócsontot pedig három helyen összeillesztette, az izmokat elrendezte, a hiányzó bőrt befedte, majd az egészet sínbe rakta és begipszelte. Mindezzel pedig megmentett egy embert attól, hogy élete végéig nyomorék maradjon. De azokról a munkásokról se feledkezzünk meg, akik kiszabadították apámat a gép fogaskerekei közül. Akik szétcsavarozták az alkatrészeket, hogy ki tudja húzni a karját. Közben a többiek hívták a mentőt, aztán jöttek a mentősök, akik bevitték a kórházba.
De mindezek után jöjjenek a kávéházak! Igen, én is tanítom, hogy az írók meg a szellem emberei kávéházakban ücsörögtek és ott vetették papírra korszakalkotó műveiket… De azt is tanítom, hogy ez egy sznob legenda. Azt is tanítom, hogy a nyugatos nagyjaink güriztek rendesen, újságírtak, nyugtatóztak, mert háborús időkben éltek, amikor tényleg nem volt se fűtés, se élelem. És a kávéházba sokan azért mentek, hogy az albérleti nyomorból, a földszinti egyszobás nyirkos-dohos sötétségből kimeneküljenek végre. Hogy magukba szívjanak egy kis luxust, meg hogy bevágódjanak egy-két főszerkesztőnél, és hogy emberek között legyenek, s találkozzanak az övéikkel, híreket szerezzenek. (Tegyük hozzá, sznobok akkor is voltak – Kosztolányi smokkoknak nevezte őket –, meg kékharisnyák is, akik vadászták a „jó partikat”, hogy életük végéig kitartathassák magukat, meg élhessenek az „írófeleség” púderos státuszával.) Persze, nem mentettek életeket (maximum a sajátjukat, figyelemelterelő pótcselekvésekkel), hanem cikkeket írtak napszámba, meg olyan könyveket, amikre azért még ma is felkapjuk a fejünket.
De eszembe jut az a történet is, amikor egy Kosztolányi-rajongó úriember keresett föl ismeretlenül, csak mert olvasta pár munkámat. Találkozni akart, beszélgetni, dedikáltatni. A lakásomban épp ablakcsere volt, minden szanaszét, én pedig a posztkovidos alvászavaroknak köszönhetően, néha még fel-felszökő testhőmérséklettel, totál szétcsúszva néztem farkasszemet a nagytakarítással, nyakamon egy-két határidős feladattal. És akkor azt kérdezi tőlem ez az úriember a levelében: „kedves Zsuzsanna, holnap délelőtt esetleg egy kellemes-csendes kávéházban beszélgethetnénk Kosztolányiról? Biztos akad ott a közelében, ahova járni szokott…” Sajnos én ilyenkor nem tudok túl udvarias maradni, hanem megírom, hogy „most éppen kicsikét másról szól az életem”.
És mindeközben arra gondolok, hogy ezek az emberek miből gondolják, hogy én napi 24 órában kávéházakban nyalogatom le a habot a csíkosra rétegzett melange-ról, miközben rebegtetem pilláimat egy laptop monitorjára, s épp egy olyan sort próbálok leírni, hogy „Kosztolányi Dezső a csokornyakkendőjét nem mindig jobbról balra kötötte meg, hanem időnként fordítva is. Hogy ebben volt-e politikai célzat, egyelőre nem tudhatjuk”…? Szóval felmerül bennem a kérdés, hogy ez az egész „irodalmárkodás” miről is szól voltaképp? Arról, hogy elegánsan ülünk a kávéházakban, írogatunk, kesergünk a világ dolgain, szajkózzuk, hogy „ebben-az-országban”, osztjuk az észt egymásnak a Facebook-on, felolvasóesteken pózolunk húsz ember előtt, s „nagynak” érezzük magunkat? Ez? Ez lenne a szakma mint olyan? Megmondom őszintén, hogy amikor az anyámnak segítettem becipelni a kórházba az apám cuccait, sokkal értelmesebbnek éreztem az életem, mint amikor dedikáltam a könyvhéten. (Az mondjuk jól esett, amikor idős és beteg emberek jelezték, hogy örömöt vittem az életükbe, mert élvezték a könyvem olvasását. Akkor úgy éreztem, talán mégis volt értelme.)
Aztán azon is elgondolkodtam, hogy mi értelme van mindezek után írni? És tanítani az egyre jobban fogyatkozó bölcsészeket? De a tanításnak igen, annak – azt hiszem – mégis van értelme. Amikor látom, hogy a diákjaim gondolkodását utálatos keretekbe szorították egyes korábbi pedagógusok a maguk kisszerű gondolkodásmódjával meg szakmai-alázat-hiányával, akkor azt mondom, hogy igenis, fontos, hogy visszaszoktassam őket az önálló kreatív észjárásra. Hisz a sebésznek és a szerelőmunkásnak is kreatívnak kell lennie, nem igaz? Különben már kihalt volna a fél emberiség, nem igaz?
No és az írás? Hát, az már kérdéses… Lehet olyan könyveket írni, amiket jó a strandon olvasni, és annyi. Egy csobbanás, és kiszáll az egész a fejünkből. De lehet olyanokat is írni, amikkel munkát adok három kritikusnak (akiknek a „barátaim” vagy a „barátaim barátai” szóltak), s beírom a recenziókat az önéletrajzomba. Lehet, hogy ettől még éhen maradok, de az is előfordulhat, hogy kaszálok belőle annyit, hogy eljátszhassam a kávéházi kultúrasszonyt… Nem igaz? De lehet olyan könyveket is írni, amilyenekkel forradalmat robbantok ki. Meg olyanokat, amikkel egy-két évszázadra meghatározom például az európai gondolkodást, befolyásolva ezzel a hétköznapokat. Sok embert téve boldoggá vagy éppen nyomorulttá. Előítéleteket, háborúságot generálhatok a leírt, sokszor agyament ideáimmal, vagy épp valamiféle álhumanizmust erőltethetek. De az is lehet, hogy generációk gyerekkora lesz boldogabb, mert olyan meséket írok – mondjuk egy léggömbről, ami Csodaországba visz, ahonnan aztán csak nagyon kalandos úton lehet hazatérni –, amelyekkel valamiféle katarzist váltok ki. Mert ezek beavatástörténetek lesznek, és a segítségükkel ifjú olvasóim könnyebben válnak majd felnőtté. És könnyebben vállalnak felelősséget, könnyebben kötődnek a macskákon és a kutyákon kívül embertársaikhoz is, sőt, jobb családi és munkahelyi környezetet tudnak majd teremteni, mint amilyenekben a szüleik meg a nagyszüleik mérgezték egymást és magukat. Vagy épp elmennek sebésznek (lehetőleg Magyarországon), és életeket mentenek. Hát, hirtelen ennyi. De tudom, mindezt nem lehet ennyivel elintézni.
Egyszóval vannak légvárak és vannak léggömbök. Ám akik légvárakat kergetnek, kávéházas ücsörgéssel töltik ki az életüket, ők sem az „élet császárai”. Menekülnek valami elől. Talán az értelmetlenség elől, amit maguknak sem mernek bevallani? A Városligetben azonban láttam, hogy nemcsak légvárak vannak, hanem valóban léteznek léggömbök is. Ezek pedig nem összeomlanak, hanem felszállnak. S onnan fentről nagyobb rálátást kapunk a dolgokra. Meglátjuk, merre is tartunk éppen. Aztán leszállunk a földre, és a két lábunkon szépen továbbindulunk abba az irányba, amerre onnan fentről mutatták, hogy mennünk kell…
Comments