Banksy Budapesten
A járvány még azt is megakadályozta, hogy akkor nézzük meg a Banksy-kiállítást, amikor az Budapestre érkezik. Pontosabban a Tesla Loftba, a Kazinczy utcának az Urániához közelebb eső felére, a Godot Kortárs Művészeti Intézet és a TulipánTündér Produkció jóvoltából. Így aztán csak most, július közepén zarándokoltunk el a tárlatra, természetesen szigorúan betartva az előírásokat – maszkban és fertőtlenített kézzel.
A kiállítóhely udvara eleve ismerős volt a régi pesti éjszakákból. Úgy jó másfél évtizede, hogy először jártunk itt. Épp egy kiállítás-megnyitó után tévedtünk erre, az akkor még sörpadokkal „megrakott” udvarba, ahol az egykori szocialista főváros neonreklámjai világítottak (legalábbis éjjel) az ember szemébe. Az egyik oldalon az „Omnia” (huh, ez itt a reklám helye!), a másikon egy „Csemege élelmiszer”, a sarokban megbújva a „Patyolat” és a többi, retró hangulatot idéző felirat, gyerekkorunk kedvencei. (Legalábbis az én gyerekkoromé, aki imádtam egy Zsiguli vagy egy Skoda ablakából megbámulni a „pesti fényeket”, és igen, pontosan ezeket a feliratokat…)
Az emlékek okozta kisebb sokk után beléptünk a kiállítótérbe, hogy ott érjenek a következő arculcsapások. No persze annyira azért mégsem voltunk „lepadlózva”, hiszen tudtuk, mire számíthatunk, ha már egyszer Banksy társadalomkritikájára voltunk kíváncsiak. A kiállítótér egyébként remek összhangban volt ezzel a lázadós, graffitis, anarchista hangulattal (kérdés, hogy ki mit ért anarchizmus alatt) – mindenütt falfirkák Banksy „nagy mondásaival”, aztán egy mennyezetről lógó logó: az „Underground” felirat a jól ismert „behajtani tilos” táblára rájátszó grafikájával.
Az első állomás kicsit a mai trendnek való „megfelelni vágyást” sugallta a kisképernyős filmes kivetítésekkel, háttérben az utcai balhékat idéző fotókkal. Mozgókép, interaktivitás meg mindenféle hókuszpókusz egyben. Aztán persze jöttek a nyomatok és a „mű-graffitik”, azaz Banksy mester mondásai graffiti-betűtípussal „felfirkálva” az egyes képsorozatokat elválasztó falfelületekre. A kiállítást egyébként a legerősebb alapszínek uralták: a vörös, a fehér és a fekete. (És itt most nem akarunk történelmi párhuzamot vonni, tessék körülnézni, kik és milyen hatalomra tettek szert ezekkel a színekkel. Igen, ezek működnek mindig és mindenhol a legjobban…) A falak ugye fehérek voltak, a feliratok feketék és a kiemelések pirosak. És hát Banksy is ezekhez a színekhez nyúl(t): ikonikus patkányai feketék, akiknek valami vörössel akad dolguk; a fekete sziluettes kislányok és kisfiúk piros szivecskéket tartanak; vörös alapon feketével virít, hogy „Paranoid Pictures”; a feketeszínű Lenin elvtárs vörös háttér előtt görkorcsolyázik és még sorolhatnánk.
De a Kate Moss-portrésorozat – á la Marilyn Monroe – például színes. Ez az egyik alkotás, ami Andy Warhol munkássága előtt tiszteleg. A „falvédőket” olvasva (ahonnan azért nem ma jöttünk le) azt is megállapíthattuk, hogy Banksy egyik nagy elődje (vagy legalábbis az a művész, aki hatással volt rá) Warhol, aki közismerten élen járt a polgárpukkasztásban. És ha már a polgárpukkasztásnál tartunk – ami jó esetben minden művészet velejárója –, hadd emlékezzünk meg részletesebben a patkányokról is! Mert Banksy a patkány figuráját használja több ízben is: hol öniróniaként, hol a mindenkori fogyasztói társadalom tisztes polgárának gúnyrajzaként. Az esernyős patkányról például René Magritte is eszünkbe jutott, kinek festményein az égből potyognak a kalapos-öltönyös nyárspolgárok. Minden píszí, minden trendi, minden rendben van. De Banksynek romantikus patkánya is van, aki szivecskét szorongat.
És ha már romantika meg szivecske, akkor jöjjenek a gyerekek! Igen, a gyerek is visszatérő motívuma ennek az „ismeretlen ismerős” művésznek. Kislány szivecskés lufival (akit le is daráltak a Sotheby's emlékezetes aukcióján); szerelmes kislány és kisfiú egy fegyverekből felépült szemétdombon; egy, a maciját szorongató kislányt fotóznak a katasztrófaturista és a paparazzo típusából összegyúrt alakok a harcmező közepén…
Végül hadd szóljunk kedvenc tematikus sorozatunkról: a keresztény szimbólumokat a fogyasztói társadalom bálványimádásával és ál-értékrendjével párosító, egymásra rájátszató, egymással kontrasztba hozó alkotásokról! Az egyébként igencsak ráncosra öregedett, de persze még így is (vagy épp ezért?!) tiszta jóságot sugárzó Teréz anya mint az öregedés elleni küzdelem szimbóluma jelenik meg („Mindennapi hidratálásunkat add meg nekünk ma!”); Krisztus egy jól sikerült shoppingolásból tér haza (tér meg?!) éppen a keresztre; az őt sirató asszonyok (Mária, Magdolna és a többiek) pedig nem igazán a Megváltó halála fölött keseregnek, mint inkább azon, hogy „Sales ends today”… Igen-igen, mindezek után csak egyet tehettünk mi is – okostelefonunkkal, app-okat keresve-letöltve, szelfilövéssel megspékelt fohászkodásba kezdtünk: „Mindennapi fogyasztásunkat add meg nekünk ma!” És ettünk egy jót a szemközti étteremben…
Comments