Játékok külcsínnel és belbeccsel
Az egész úgy indult, hogy az Osiris Kiadó megbízott a Facebook-oldala szerkesztésével. Képek és szövegek. Egy könyvkiadónak. A szövegek még rendben lennének, hiszen vagy a fülszöveget kopizod be (ezúttal szándékos az angolos-internetes nyelvhasználat!), vagy magad rittyentesz IQ-ból valami kis rövid összefoglalót (ne adj’Isten, annotációt vagy recenziót). No, de a képek?!
Először persze megnéztem, mások hogyan csinálják, sőt – jó „magyar módra” –, egyből a külföldi arculatok böngészésének estem neki. Mert mi is ez a műfaj? Lifestyle és irodalom, hétköznapok és tudomány, szubkultúra és magasművészet, divat-dizájn-marketing és filológia meg sok egyéb érdekes elegye, lehetőleg kreatív formában tálalva. Figyelemfelhívóan, dekoratívan és hasonlók. Vonzón a szélesebb nagyközönség számára, miközben azért a vérbeli (olykor konzervatívabb ízlésű) philoszokat sem kéne túlzottan elriasztani…
De milyen hülyeség is arról okoskodni, amit az ember csinál! Vagy csinálja, és nem beszél róla, vagy nem csinál az égadta világon semmit, ám roppant bölcsen szónokol róla. Nekem azonban most kedvem szottyant kicsit filozofálni, vagy épp „esztétizálni” a kérdéskörről. Afféle “theory-in-practice” játékot játszani. Reflektálni arra, amit voltaképp ösztönösen csinálok, „csak úgy, érzésből”.
De még ez sem pontosan igaz. Előfordul ugyanis, hogy egészen tudatosan választok kontextust az adott könyvhöz. Mert mi is ez a műfaj? Könyvfotó(zás) vagy könyvfotográfia, aminek már az Instagram-hashtag-ek között is felbukkan a neve: „#bookphotography”. Tehát esetünkben: adott maga a könyv (általában egy Osiris-kiadvány, azaz szépirodalom vagy még inkább társadalomtudomány), és ahhoz kell „valamit” hozzápárosítani. Mi lehet ez a valami? Megfelelő háttér és/vagy eszköz/tárgy. Valami, amivel kontextusba helyezem az adott kötetet. Az asszociációmon múlik, hogy milyenbe. Lehet, hogy a könyv külcsíne az, ami „megihlet”, a borító színe, fotója, bármi. Akár a kiadvány alakja is, ami nagy vagy kicsi, kerek vagy szögletes… De akad, hogy a belbecs jobban visz, s nem esztétikai alapon fogok összerakni egy kompozíciót, hanem tartalmi/tematikai alapon.
Ott van például Szolovjovtól Az Antikrisztus története. Mi mást dobhattam volna mellé, mint egy hatalmas keresztet? Akár megfordítva, akár nem – mindenhogy működhet. Szerintem. Aztán ott van a Szerzők és szerkesztők kézikönyve. Mit csinálnak a szerzők és a szerkesztők? Jobbára kávéznak. Jó, jó, a klisék szerint. (Meg cigarettáznak, vagy nem?) S mivel ezt a kávés dolgot a külföldiek is sokszor elsütik, elsütöttem hát én is…
Aztán az ember ihletet kap, és már nemcsak „megrendelésre” csinálja ezeket a felvételeket (kétségtelen, hogy technikailag leragadtam az okostelefon kamerájánál), hanem l’art pour l’art is (no, nem mintha a Facebook-os történet hiányolná a l’art pour l’art elemeket…). És mit tesz? Lefotózza mondjuk a La Pittura Italiana című albumát, amit még Firenzében vett, 2003-ban, amikor is könnyes szemekkel cipelte haza a vaskos könyvet a szállására, mondván (érezvén!), hogy neki ilyen is van, így aztán még jobban magába szívhatja a reneszánsz levegőjét! És szívja persze azóta is, mert „díszsírhelyet” adományozott a kiadványnak a könyvespolcán. Ennek az albumnak a fotózásához tehát elengedhetetlen a reneszánsz szellem megidézése, és azt hogyan is lehetne másképp, mint egy firenzei kép „odapárosításával”. Meg egy üveg roséval, mert rózsás lett a háttér. Színre színt…
És ha már bor, akkor… Hát igen, akkor bizony túltengünk, mert a könyvek legtöbbjét valami jóféle ital társaságában „fogyasztjuk el”. És itt jön be a lifestyle-mozzanat. Olvasás és borozgatás, meg amit akartok. Testi és szellemi táplálékok, nedűk, ínyencségek. Már-már életfilozófia mindez! Rudolf Otto A szent című kötetének eleve a címlapján is aranyló szőlőfürt díszeleg, mi más passzolt volna hozzá, mint egy üveg bor? Barbara Smitmans-Vajda Dionüszosz Philoszophosz című eszmefuttatásához szintén nélkülözhetetlen a bor (no és a szőlő). Sőt, itt már kötelező!
A Derrida és Kant írásait egybegyűjtő Minden dolgok vége legyen egy kicsit geometrikus, mondván, hogy mindent lezárunk, tikk-takk, így és kész, pont, vége! A könyv fekete és szögletes, mellette az alma (ami szintén erősen szimbolikus, a „minden dolgok” univerzumát is jelképezheti) pedig vörös és kerek. Eliade okkultizmussal és egyéb boszorkányságokkal foglalkozó műve azonban Tarot-kártyát vonzott, némi gyertyafény-kísérettel, hogy minél homályosabb, misztikusabb, kontúrtalanabb, lezáratlanabb legyen, s átnyúljon akár a másvilágra is.
Végül – farsangi időszak lévén – hadd zárjam ezt a kis szösszenetet egy ókori klasszikussal! Az Osiris Diákkönyvtár sorozatában, egy kisebb kötetben láttak napvilágot Szophoklész közismert drámái. A címlapon velencei álarc látható, így aztán adta magát, hogy én is a saját velencei maszkomat dobjam mellé, méghozzá egy bársonypárnára. (Asszociálván a színházi zsöllye fogalmára is egyúttal.) Persze-persze, Velence és az ókori Görögország két külön kultúra, de mégis. Nekem mégis passzolt, mert hát „színház az egész világ”, meg egyebek, meg aztán l’art pour l’art, miért is ne…?! És akkor is farsang volt. Meg karnevál. Vírusmentes, velencei, vérbeli karnevál…
Comments