Itt a nyár, és én az esőről írok. Miért? Mert az eső megtisztít, elmossa a régit, s előkészíti a „talajt” az újnak, a virágzásnak, hogy aztán gyümölcsök sokasága teremjen. Mert a teremtődés, a termékenység, sőt a Teremtés az, aminek az eső előhírnöke.
A minap épp egy jókora felhőszakadással kerülgettük egymást. Mindig akkorra értem ki egy-egy épületből vagy szálltam ki a metróból, jöttem fel a föld alól, mikorra az égi áldás már elvonult. Áldás, égi… mert ebben a kifejezésben is minden benne foglaltatik, amit az esőről tudni kell. S miközben ezt írom, bizony el-elgépelem, s eső helyett sokszor erőt írok… Mert hát erő van az esőben, megtisztító erő, a Víz ereje, a fagyhalál ellenében a mozgás ereje, amit a keletiek a Jin-minőséghez kötnek, vagy épp a nőiséghez, a Holdhoz meg minden máshoz, ami a „kék”-oldalon van. A „pirossal” ellentétben, de azt ki is egészítve egyben.
Szóval az első eső utáni élményem (köpönyeg nélkül, persze) a Keleti pályaudvar közelében ért. Gyalogoltam lefelé a Kerepesi úton, eszembe jutott a családom (mert hisz a nagyszüleim onnan nem messze élték le az életüket), meg a közeli temető, ahol nagyjaink nyugszanak. Az az igazi jó kis esőszag volt, de annak is az a fajtája, amit úgy is nevezhetnék, hogy „városi esőszag”. Igen, határozottan városi esőszag volt, benne a sok betonnal. Flaszter-eső, galambszart elmosó szürke eső… Ez is tisztít, lemossa a városi szennyet, a sok port, koszt, oszlatja a szmogot. A kocsik jöttek-mentek, egy benzinkút is bejátszott az útszélen, a Keleti meg hozta a megszokott formáját. Jövés-menés, sürgés-forgás, emberek, guruló bőröndök, kéregetők, miegymás. Várnak a hetes buszra, lejmolnak, eszik a vonatra szállás előtti utolsó szendvicsüket, isszák a sarki boltból hozott felest, szívják a cigarettavégeket. De az eső jött, s mindent elmosott. Kicsit tétován tér vissza az élet. Lassan, tompán, megtisztultan egy pillanatra. Aztán elvitt a metró, s nem láttam tovább az ébredezést.
Mire újra napvilágra kerültem, az eső már a budai hegyeket verte. A Villányi úton gyalogoltam kifelé-fölfelé, egyre messzebb, távolodva a Móricz zajától. Belevesztem a hegyek horizontjába. Aztán lekanyarodtam a Feneketlen-tó felé, a templom felől érve be a parkba. Akkor történt meg a csoda. Sehol senki, az eső mindenkit hazazavart. Kegyelmi pillanat, rend, csend, isteni csend. A Természet él, lélegzik a maga önvalójában. A fűszálakról száll fel a pára, a faleveleken csillognak a még le nem pottyant esőcseppek. Halvány vibrálás, csillogó zeneszó, valami kristályos érzés. Mintha épp most ment volna el innen az Isten, vissza, az egekbe. Lejött kicsit, leosont titokban, mikor már senki sem volt a parkban, s itthagyta a lába nyomát, a keze lenyomatát, ujjai játékát, az illatát… Nem láttam szivárványt, de tudtam, hogy ott húzódik, ott valahol, s igen, ívet rajzol a tó fölött. A vadkacsák át-átszelték közben az eget, s valami izgalmas, beleveszős táncot lejtettek. Vittek magukkal. Kikapcsoltam az agyam, leálltak a gondolataim. Csak a pillanat volt, az önátadás, a teljes felolvadás. Víz volt alul és víz volt felül. Kívül és belül.
És akkor megjelent az első szerelmespár. Fiatalok, úgy huszonévesek. Aztán a másik, ők talán ötvenesek. Lassan kezdtek visszaszivárogni a parkba az emberek, én pedig indultam tovább, végig, a Diószegi úton. A fákról csöpögött a fejemre a víz, mintha újból megkereszteltek volna. Vagy most kereszteltek volna meg igazán, először, nem is tudom már…
Comments