Az „Édes Anna / Trianon100” kiállítás megnyitóján jártunk
Trianon 100 éves évfordulójára a Petőfi Irodalmi Múzeum Kosztolányi Dezső szellemét idézte meg. Tette mindezt joggal, hiszen mégiscsak Desiré mester szerkesztette a sokáig tiltólistás Vérző Magyarország című antológiát, és persze szabadkai születésű lévén családilag is érintette a tragédia. Lényegében élete végéig „ügye” volt Trianon, s tudjuk, hogy a későbbi revíziós mozgalmakban is aktívan részt vett.
Kosztolányi regényei közül az Édes Anna örökíti meg a Tanácsköztársaság bukása utáni időszakot, s a mű nemcsak fiktív karatereket vonultat föl, hanem bővelkedik egészen konkrét történelmi utalásokban is. A PIM tárlatának kurátora, Parádi Andrea ezt használta ki, mikor történészek közreműködésével olyan kiállítást álmodott meg, ahol a regény fantáziavilágának művészi eszközökkel történő megjelenítése ötvöződik a történelmi-társadalmi kontextust bemutató források (és az azokhoz tartozó, filológiai megalapozottságú „falvédő-szövegek”) felsorakoztatásával.
Ha a kiállítást „mint olyat” műalkotásként fogom fel (s miért ne tenném?), elmondhatom, hogy afféle keretes szerkezettel akad dolga a befogadónak. Az első és a harmadik (utóbbi egyben az utolsó) kiállítótérben történelmi dokumentumok hevernek a tárlókban és függnek a falakon, melyeket a kurátor párhuzamba állított Kosztolányi életrajzi mozzanataival. Ennek tükrében ugyanúgy láthatunk propaganda-anyagokat a vörös- és a fehérterror idejéből, mint például az író életében megjelent első kiadásokat vagy épp eredeti kéziratokat. Többek között olyan, zöld tintával írt levéllel is találkozhatunk, mely magángyűjteményből került elő, s ahol „arra utal a költő”, hogy az általa rajzoltatott grafikát – ami a Vérző Magyarország első kiadásában szerepelt – még Pintér Jenő irodalomtörténete is átvette tőle.
Az első kiadások között örömmel ismertünk rá a Meztelenül című verseskötet konstruktivista borítójára, a Kínai és japán versek távol-keleti ornamentikára rájátszó címlapjára vagy épp a kisméretű (már-már minikönyv) Zsivajgó természetre és a többi régi, kedves ismerősre filológus-munkás éveinkből. Annak idején hol épp itt, a PIM-ben, hol az Országos Széchényi Könyvtárban, hol pedig az Akadémia Kézirattárában vagy Könyvtárában forgattuk ezeket, s olykor bizony egy-egy dedikációra is bukkantunk bennük.
A kiállítás igazi trouvaille-ja azonban a középső terem volt, melynek „varázslatát” egyébként már az első szoba magenta árnyalatú fala előkészítette, ahol Kosztolányi óriásira nagyított portréja mellett az Édes Annát indító és a regényt egyben szakrális síkra emelő Rituale Romanum soraiból láthatók töredékek, kidomborodó – s így még hangsúlyosabbá tett – betűkből. A „varázsteremben” a sejtelmes megvilágításban hófehérnek tetsző, terített asztal fogadta a megnyitó közönségét, s valahogy minden olyan letisztult, egyúttal életidegenül steril és kísérteties volt. A dizájn Benjamin Britten A csavar fordul egyet című operájának 2004-es hazai rendezésére emlékeztetett bennünket, ahol Kovalik Balázs úgy álmodta színpadra a Henry James-féle sztoriból komponált zeneművet, hogy mindent „kifehérített” – ezzel is álomszerűséget, irreális (és talmi) ártatlanságot, valamint őrültekháza-feelinget sugallva.
A PIM kiállításán az asztalon elegánsan elrendezett, szürkés-kékes árnyalatú tányérok, poharak és evőeszközök is fehéren világlottak, ám mellettük ott hevert a Vörös Újság „aktuális” (egészen pontosan 1919. augusztus 3-i) lapszáma is. (Eszünkbe juthat persze a vörös-fehér ellentétpár politikai vetülete, de ez esetben azt hiszem, inkább az „egyetemes” színszimbolika, illetve a színekkel játszó atmoszféra lesz fontos.) Vizy Kornél ugyanis épp ezt, azaz a kommün propagandalapjának „legutolsó számát szorongatta kezében”, miközben Katicát noszogatta a nyitó jelenetben, már Kun Béla (minden értelemben vett) „repülését” követően.
A berendezett tér összetett installáció volt (látványtervező: Széki András, digitális installáció: Kiégő Izzók), a szemlélők pedig adott koncepció szerint elhelyezett tárgyak közé, egy adott (akár képzőművészeti vagy vizuális) alkotás belsejébe léphettek. Ez a (mű)tárgyi világ azonban egyúttal az írott szöveg, az irodalmi alkotás, az Édes Anna című Kosztolányi-regény univerzumába is behúzta a látogatót. Lényegében a fiktív szövegvilág sajátosan materializálódott terébe kerültünk, amikor a második terem küszöbét átléptük. Nemcsak Vizy Kornélék ebédlőjében nézhettünk körül és olvashattuk mi is a Vörös Újságot, hanem a többi fejezetnek is részesei lehettünk a falakra kivetített látványvilágnak köszönhetően. A regény szövegéből hangfelvételről olvastak fel színészek, s ezzel párhuzamosan olyan képi montázsok vetültek a falakra, melyek hol közelebbi, hol távolabbi kapcsolatban álltak a regény cselekményével.
Kék-fehér tányérokon láthattuk az élénkpiros lekvárral töltött piskótát (amiből ugye Anna nem mert enni, amikor az „úri társaság” kegyesen megkínálta); fekete-fehér hangulatú, sokat sejtető képkockák révén érezhettük a Jancsi úrfival töltött fülledt éjszaka levegőjét; grafikai elemekből és archív fotókból összeálló szobabelsőkben mozoghattunk, s végül zsúfolt tárgyalóteremben érezhettük magunkat, ahol a kísértetszerűen megjelenő, majd eltűnő gyilkos cselédlányt „pellengérre állították.”
A megnyitó estéje fogadással zárult – szerencsénk volt, az enyhe idő kedvezett a szabadtéri falatozásnak, így aztán vigyázva egymásra (mert sajnos még mindig tart a járvány), a múzeum kertjében kóstolhattuk meg mi is a piskótát, ezúttal egy kis pezsgő kíséretében.
Comments