Néha jól esik a messziről jött idegen szemével járni az utcákat, hogy újra és újra fölfedezzük a fővárost. Ha épp renováltak egy épületet, „tereprendeztek” parkokat vagy új dizájnt kapott régi kedvenc kávézónk, eleve adódik a rácsodálkozás lehetősége. A napokban a budai várnegyedben és a belvárosban sétálgattunk, régi-új törzshelyek után kutatva.
Miután örömmel állapítottuk meg, hogy végre úgy csavaroghatunk a Várban, hogy nem törik ki a cipőnk sarka – nemcsak azért, mert egy ideje már száműztük a magassarkút a hétköznapokból (meghagytuk az „ünnepekre”), hanem a macskaköveket is elegyengették –, és a Mátyás-templom újra teljes pompájában virít, felsétáltunk a Halászbástyára. Fagylaltot ezúttal nem ettünk – a nem sokkal előtte elfogyasztott, naranccsal díszített, lilakáposztával tálalt libacomb nem hagyott már helyet a hasunkban –, a fenti borozó-kávézó kínálatát azonban végigolvastuk, hogy tudjuk, mire számítsunk legközelebb. Jegeskávé, capuccino és az elmaradhatatlan Aperol Spritz… De ha akartunk is volna fogyasztani, akkor sem jártunk volna sikerrel, a hely ugyanis üres volt, a pincérek inkább söprögettek felszolgálás helyett. A kilátás ellenben így is pazar volt, sőt, talán még pazarabb, mintha emberekkel zsúfolt lett volna a terasz. Ottjártunkkor épp harangoztak, s nehezen tudtuk eldönteni, hogy a Batthyányi téri templomot halljuk-e vagy a Bazilika visszhangzik ide ennyire.
Visszatérve a templom mögötti térre, a Hyatt Duna-parti oldalában – szemben a felújított kúttal – fölfedeztünk egy Starbucks-ot is. Aztán átsétáltunk a túloldalra, eljöttünk az egykori Collegium Budapest épülete (a régi budai városháza) és a Ruszwurm Cukrászda előtt, majd a Tóth Árpád sétányról lecsorogtunk a Gránit lépcsőn, hogy a Mikó utcához, s még inkább a Tábor utca és a Logodi utca kereszteződéséhez érjünk. S ha már erre jártunk, tiszteletünket akartuk tenni Kosztolányi mesternél is – előző életünkben elég sok időt töltöttünk el vele –, de a legendás háznak már csak hűlt helyét találtuk. Igen-igen, az a fránya bombatámadás, még a második világháború idején… Erről persze meg is feledkeztünk ;)
Párisi Passage
Másnap a belvárost vettük célba, ahol a profán élvezeteket párosítottuk a „szentségekkel”, miután shoppingolás közben megtekintettük az újjávarázsolt Párisi udvart (avagy Párisi Passage-t) is. Bizony, meg kellett állapítanunk: a milánói passage, a Galleria Vittorio Emanuelle II., még ha háromszor akkora is – és épp a Dómtól a Scala épületéig vezet –, „nyomába sem érhet” ennek a kis ékszerdoboznak, amivé vált a korábban oly méltatlanul elhanyagolt átjáró.
Aztán kisétáltunk a Kígyó utcán a Dunakorzó felé, hogy megemlékezzünk régi bölcsészkari kalandjainkról, hiszen a kilencvenes években még itt működött az ELTE. Az épületet utolsó, nappalis évünk után vették vissza a piaristák, hogy aztán impozánsan felújítsák. Ahol a bölcsész menza volt (a „Bölcs Bagoly”), ott most kürtőskalácsozó van és a Három Holló kávéház, ahol pedig az Atlantisz Kiadó könyvesboltja székelt – ahol azt a „sok” filozófiai könyvet vettük (na jó, nem olyan sokat, de azóta is őrizzük őket, sőt, időnként még hivatkozunk is rájuk) –, ott most borpatika csábítja az arra tévedőket. Őszintén szólva nem tudom, melyik a jobb: a magam részéről mindkét „műintézmény” létét örömmel fogadom.
A korábbi, lepukkant parkoló helyén – a Duna felőli oldalon – már évek óta teraszos, napozóágyas koktélozó-paradicsom lett, leánderekkel, lampionokkal meg egyebekkel. A Belvárosi plébániatemplom kertje is letisztult, s szépen elrendezett rózsabokrok adnak hozzá izgalmas színeket az eredetileg középkori falakhoz, mediterrán hangulatú kontrasztot képezve. Sajnáljuk is kicsit, hogy a mi diákéveinkben sokkal „fapadosabb” volt a környék, bár lehet, ha ebben az újragondolt környezetben vagyunk egyetemisták, ösztöndíjunkból akkor is csak arra futná, hogy egy üveg borral kiüljünk a Duna-parti lépcsőkre és ott iszogassunk. És valljuk be: nem lenne ez így sem olyan rossz! Legközelebb innen folytatjuk…
Comments