Bár még előttünk az indián nyár, az igazi forróság időszaka vitathatatlanul lezárult, legalábbis erre az évre. Persze-persze, nem is volt ez olyan igazi nyár, mondják sokan, hisz egyrészt a vírus, másrészt a sokszor mogorva időjárás miatt mégsem telt felhőtlenül az elmúlt három hónap. A magunk részéről igyekeztünk alkalmazkodni a körülményekhez, s főként idehaza turistáskodtunk. Az elsők között voltunk például, akik megnézték az új Millenáris Széllkapu Parkot, s megmászva a függőkert lépcsőit, megcsodáltuk a remek panorámát.
Víztorony
Ha nyár, akkor persze eszünkbe jut a Margit-sziget is, hiszen oda jártunk futni az elmúlt években, és körözgetés közben mindig irigykedve lestük azokat, akik heverésztek a napozóágyakban vagy bicikliztek a parkokban. Sőt, azokat is, akik vattacukrot ettek a sétányokon vagy koktéloztak a parti büfékben vagy egyszerűen csak lazáztak a Zenélő szökőkút körül. Ezúttal mi sem izzadtunk, hanem a sziget más örömforrásai után kutattunk.
A Fénykertben például csodálatos a pázsit, s ha nem is „haraptunk a fűbe”, annyiban mégis élveztük, hogy meghemperegtünk benne. Kis napozást követően jegeskávét kortyoltunk a Víztorony aljában található étteremben, majd felmásztunk a toronyba. A sors kegyes volt, s megengedte, hogy vagy félórán keresztül csak a miénk legyen a kilátás. Sehol senki, szabad mászkálás, random fotózás, és persze kimutogatás a budai és a pesti oldal épületeire: „látod ezt, látod azt?” Aztán a „lábunk alatt” fekvő, domonkos rendi apácakolostor romjait figyelve megemlékeztünk Ráskay Leáról, a kódexmásoló, nyelvész és műfordító apácáról, aki a 15–16. század fordulóján élt, az akkor még csak „Nyulak szigetének” nevezett városrészben.
Erzsébet-kilátó
És ha már nyár, akkor ideje volt végre rászánni magunkat, hogy elbuszozzunk a Normafáig, ahonnan egy kis séta vezet a János-hegy nevezetes kilátójához. Útközben elhaladtunk a Libegő felső állomása mellett, s libegés helyett (amit egy másik alkalomra tartogatunk) elolvastuk gyorsan a tudnivalókat egy kihelyezett táblán.
Megtudtuk, hogy a drótkötélpálya elnevezésére anno pályázatot írtak ki, s olyan vicces nevek jutottak a leleményes ötletelők eszébe, mint például „Ali baba karosszéke”, „Acélpók”, „Drótcsacsi”, „Émelygő”, „Égi taliga”, „Fennleng”, „Gépszék”, „Puszivasút” vagy épp „Röppentyű”. De akadt olyan pályázó is, aki a „Villamos-szék” nevet találta ki, s ezen bizony elgondolkodtunk – milyen morbid módja is lenne a kivégzésnek az áramütést és a repülést ötvözni? Ki tudja, vajon az efféle módszer a paradicsomba vagy a pokolba juttatna-e?
De további merengés helyett folytattuk inkább a túrát a János-hegynek már szemünk előtt zöldellő magaslata felé. Útközben megcsodáltunk egy kis almafát, mely a kilátónak helyet adó „földkupola” tövénél várt bennünket. A szerpentin helyett azonban célirányosan a lépcsőket választottuk, s bár meredekebben, de annál hamarabb értünk föl a tetőre. Az Erzsébet királyné nevét viselő, s Glück Frigyes kezdeményezésére (a szállodatulajdonosok ipartestületének hathatós támogatásával), illetve Klunzinger Pál és Schulek Frigyes tervei alapján (bár az épület oldalán a névadón kívül csak Schulek és Glück fotója látható) megépült torony bejáratánál a „Salve” felkiáltás fogadott, kőbe vésve, azaz padlózati mozaikba komponálva.
Az alsó szinten lévő tablók mindenféle tudnivalót elárulnak a kirándulóknak, de aznap, mikor arra jártunk, minderre nem voltak túl sokan kíváncsiak, helyette inkább felfelé, a csúcsra törekedett a tömeg. De a tisztesség kedvéért mi azért csak írjuk le, hogy 1910 szeptemberében épült a kilátótorony, amire aztán az átkosban olyan hatalmas vöröscsillagot biggyesztettek, hogy majdnem összeroskadt alatta az építmény. Ezért hát be is kellett zárni, fel kellett újítani, s csak 2005-ben nyitották meg újra a nagyközönség számára. Vöröscsillag helyett mostanság magukat az égi csillagokat látjuk, hisz olyan szédítő a magasság, hogy valóban azt hihetjük: az eget ostromoljuk.
S hogy mire is vágytunk odafenn? Hát, leginkább repülésre. Hogy jó lenne most sasmadárnak lenni, de legalábbis sárkányrepülőzni… Vagy csak belezuhanni a dunyhákként előttünk elterülő sok-sok zöldbe, a hegyekbe… Egyszóval elvágyódtunk valahova, nagyon-nagyon messze…
Commentaires