Vadállatok Provence-ban

Augusztus elején még sütött a nap, kék volt az ég. Bámulom a homokórát az új konyhakredencen, számolom a perceket. Hamar elillant a nyár, aztán az ősz, mi pedig hamarosan az adventi időszakot tapossuk. Az idő múlásán merengek, miközben a novemberi koraéjben a tihanyi vakáció idején írt soraimat olvasgatom…

Augusztus 12.: A Kopaszhegyen innen és túl

Éjjel még pakoltam, reggel aztán indultam a vasútállomásra. Tegnap leejtettem a vizes flaskámat, vigyázni kell majd, ha kinyitom, nehogy kispricceljen. Próbálom letekerni a kupakot a villamosmegállóban, mert megszomjaztam a 40 fokban, de nem megy, csúszik a kezem. Eszembe jut, hogy biztos a vákuum, meg hogy ott fogok majd ülni a vonaton, és nem iszom ebben a kánikulában egy kortyot sem, kiszáradok, megfájdul a fejem, és nem élem túl az utazást. Veszek az aluljáróban egy üveg zöld teát, hogy legalább az legyen. „Nem tudom kinyitni, cseszhetem, kuka” – mondom az eladóknak a vizes palackomra mutatva, mire az egyik kikapja a kezemből, és könnyedén kicsavarintja. Persze, a spriccelés nem marad el, beteríti a nőt rendesen, de szerencsére csak röhög rajta. Bőszen kérem az elnézéseket, miközben én is röhögök.

A peronon előreállok. A kettes kocsi nyilván itt lesz az elején, így nem kell sokat mászni a csomagokkal. De nem, az ötös az első kocsi, úgyhogy rohanás hátra. Rajtam kívül még egy sereg ember, szintén csomagokkal. Mindenkinek a kettesbe szól a helyjegye. A fülkémben egy komplett család kuksol: nagymama, nagypapa, nagynéni és két gyerek. És még egy pasas, aki a helyemre ült le. Megjegyzem, hogy ez így nem fog működni, mire a pasas távozik, a nagymama rendezi az unokákat, én meg bemászom az ablak mellé. A gyerekek először csak bámulnak, aztán felbátorodnak, és Almádiba érve már a fejemen ugrálnak. Nincs pofám zenehallgatásba burkolózni meg kibámulni az ablakon, úgyhogy néhány kedves mosolyt megeresztek időnként hol a nagymama, hol a rosszcsont gyerkőcök felé.

A csatlakozásra lett volna húsz percem, de a vonat szokás szerint késik, így aztán rohanok a füredi peronon, húzom a gurulós bőröndöt, cipelem a vállamon a másik táskát, figyelem a pénztárcát meg a mobilt, mert épp ki akarnak pottyanni a zsebeimből. Lihegve érek a tihanyi buszhoz, ami csak azért nem indult még el, mert tömegek állnak sorba, hogy felszállhassanak. Konzervdoboz- és szaunahangulat vegyesen, nyomorgás, hátizsákok, babakocsi és tolószék, izzadt és ideges emberek. Én sem vagyok túl nyugodt, sőt. Mellettem a kiegyensúlyozott, lenvászon szettbe öltözött, frissen fodrászolt idősebb nő Buddha-módra somolyog. Félóra szenvedés után végre felszabadul két hely. Előreengedem a nőt a belső ülésre. Mondom neki, hogy ez már Afrika. Angolul válaszol, francia akcentussal. Beszédbe elegyedünk. Párizsból érkezett a férjével, és minden évben jönnek Magyarországra. Imádják Budapestet, látták már Pécset, Sopront, Egert. És most kiélvezik a Balatont is. „Kicsit Provence, ugye?” – próbálkozom. Bólogat, hogy igen. Meg hogy Párizsban nincs art nouveau, de Pesten mennyi van. Meg a Gerbeaud, meg a Ruszwurm (épp a minap olvastam a hírekben a bezárásáról és a bérlő sorsáról, villan át az agyamon), meg Operába is járnak, meg minden. Nálunk minden tiszta és nyugodt, jól érzik itt magukat. Ilyet se hallottam még… „Hát, ugye Budapest építésénél Párizs volt a minta, satöbbi, satöbbi” – szónokolom. Ennek most ő örül, és csillogó szemmel emlegeti az Andrássy utat. „Boulevard” – válaszolom, összeszedve rég elfeledett francia nyelvtudásom.

Megérkezem a szállásra, idén is a Barackvirágba, hisz már ismerem a járást, a medence vizét, a reggeli ízét. Mivel a tavalyi szoba túl sötét volt, s én fényre vágytam, a nászutas lakosztályt béreltem ki. Az volt a legmagasabban, közel az égbolthoz és a naphoz. Minden csupa fehér, vintage-romantika, mécsesek a kád körül, szivecskék a falon, fehér faragott keretes tükrök, csecse-becse, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Aztán uccu neki, bevásárolok gyorsan a sarki Coopban, mert Tihanyban minden élelmiszerbolt úgy négy-öt óra tájban bezár. Végül irány a Kopaszhegyen túli világ, ahova vendégségbe hívtak. A Muszatics-családot két tündéri kisgyerek, és az anyuka meg az apuka párosa alkotja. Zajlik a fröccsözés a teraszon, minden szép és jó. Megbeszéljük a dolgok állását, meg azt, hogy innen nem messze lakott Illyés, meg hogy miféle értelmiségi élet folyt itt az átkosban, és hogy most nem folyik olyan. De a folyókkal tovább nem foglalkozom, csak a tavakkal, azok közül is kizárólag a Balatonnal.

Sötétedéskor indulok haza, persze gyalog, nem repülőn. Én afféle gyalogos figura vagyok. Magamban baktatok, nem úgy, mint például a vaddisznók. Mert azok csoportosan járnak, apuka és anyuka, meg vagy három-négy-öt kicsi vaddisznó. Vadmalac. Gyerekkoromban a malacokat kisdisznóknak hívtam, csodálkozott és nevetett is a família. A vaddisznók csoportos szokásáról ellenben most testközelből is meggyőződhettem, miután az Akasztó-dombi kilátó magasságában kiugrottak elém, át akartak vágni az úttesten. Jött az egész banda, én meg gyanútlanul mentem feléjük, de hirtelen megtorpantam. „Ezek vaddisznók!” – gondoltam, miközben fejemen a fülhallgatóval telefonáltam. „Te, itt vaddisznók vannak… – suttogom anyámnak, aki a vonal végén hallgatja tőlem a híreket arról, hogy mennyire fölmentek a Regében az árak. – Na várj, majd visszahívlak…” Aztán jönnek szembe emberek, kérdezem őket, hogy mi az ábra, mire mindegyik váltig azt állítja, hogy a vaddisznók jobban félnek, mint mi. És valóban, az előbb is egy arra járó kocsi reflektorfénye miatt szaladtak vissza az erdőbe. Nem sokkal később újra nekiveselkedtek az átkelésnek, s ezúttal sikerült a mutatvány. „Break on through to the other side, yeah” – dúdolom magamban.

A falu végén aztán, nem a Kurta kocsma, hanem a Kakas étterem magasságában, egy sündisznó is csatlakozott az átkelkelési challenge-hez. Ő is az úttesten surrant keresztül, de csak egymaga, nem vonult utána egyetlen sünmalac se. Végül én sem akartam kimaradni és lemaradni, így aztán átkeltem az összes átkelhető átkelőn, hogy a szállásra érve belecsusszanhassak a mécsesekkel körülvett fürdőkádba, és lemoshassam magamról a hosszú út porát.

Augusztus 13.: Sajkodi kör

Délelőtt még lustálkodtam, csobbantam egyet a medencében, elmentem ebédelni, aztán rászántam magam a nagy útra. Minden nyáron teszek egy Camino-tiszteletkört Tihanyban. Most az Őrtorony-kilátót vettem célba. Mert akárhányszor jártam Sajkodon az utóbbi években, az valahogy mindig kimaradt. Bejártam már keresztbe-kasul a félszigetet, megmásztam pár hegyet, de az Őrtorony még mindig váratott magára. „Na, majd legközelebb” – ez volt a szlogenem. De ha mindig csak legyintünk, akkor sosem lesz semmi. „Lépni kell, ember, lépni!” – mantrázom magamban.

Legutóbb akkor mentem végig a Belső-tó távolabbi partján, és szippantottam bele a borospincés lankák levegőjébe, amikor a gejzírkúpokhoz igyekeztem. Ezúttal azonban nem tértem le balra, hanem mentem tovább egyenesen. Az egyik csárda magasában két terepjáró és egy traktor jött szembe, de aztán gyorsan ki is halt minden. Eltűntek a gépek, az emberek, csak a legyek zümmögése maradt a levegőben. Mindenhol szőlők, kietlen mezők, néhol bokrok és erdőszélek, és csend, csend, csend. Már egy ideje tébláboltam a tűző napon, mikor szalmabálákra bukkantam, onnan nem messze pedig egy tehén hűsölt a sztyeppe egyetlen fájának árnyékában. Sehol senki, csak a tehén meg én. „Na, ha ez elszabadul… Lehet, hogy nem is tehén, hanem bika, méghozzá megvadult bika…” – jártatom a fantáziám, hiszen a vaddisznó-kaland után úgy gondoltam, Tihanyban bármi lehetséges, így akár még megvadult bikák is szembejöhetnek az ember lányával. De a tehén (mert az volt, egészen biztos, hogy az volt) nem mozdult, nem is figyelt rám, én pedig tettetett nyugalommal ellopakodtam mellette.

Akárhogyis fordultam az úton, s követtem a térkép kijelölte kanyarokat, a torony csak nem akart közeledni. Mintha egyre messzebb és messzebb került volna a célpontom. Időnként hátranéztem, mire meglepődve láttam, mekkora távot tettem már meg. Egyre beljebb kerültem, már a félsziget közepén keringőztem, miközben a csend minduntalan súlyosabb lett. Újabb és újabb mezők és szőlőföldek jöttek. Hirtelen megjelent négy biciklis – az Apokalipszis négy lovasa, villant át az agyamon –, akik szintén az Őrtorony irányába tartottak.

Isteni csend honol ilyenkor Tihanyban, csak a fülem zúgását hallom, amihez egészen hozzászoktam már az elmúlt húsz-harminc esztendőben. Időnként hátrakapom a fejem, árnyakat látok. De nem, sehol semmi, ami árnyékot vetne, csak a démonok üzekednek velem. „Mi lenne, ha kiugrana egy kutya valahonnan? Mondjuk, a Sátán kutyája…” – ironizálok. Mert anyám szokta mindig mondani, nehogy innen meg onnan kiugorjon valami állat. Persze, mi hívjuk elő magunkból, a lelkünk bugyraiból. Szinkronicitás, ahogy mondani szokás. Miközben így filozofálok, egészen közel kerül a kilátó. A biciklisek már régóta fent vannak, s integetnek, menjek át a szalagon, majd a földúton fel. Fel is megyek, megmászom azt a pár lépcsőfokot, és ott is vagyok, a világ tetején.

A biciklisek elköszönnek, megunták a tréfálkozást meg a kilátást, indulnak tovább. Talán a strandra, vagy az őslevenduláshoz, ki tudja. Vagy tényleg ők az Apokalipszis lovasai, s épp most fogják lángba borítani a világot. De szem elől tévesztem őket. Térülök-fordulok, megjelenik egy fiatal pár. Frissek, kisimultak, száraz a ruhájuk és a testük, nem izzadták halálra magukat, mint én. Mindebből arra következtetek, hogy a közeli autós pihenő felől jöttek. Az épp a másik oldalon van, mint ahonnan elindultam. Köszönök nekik, szép napot kívánok, aztán pár fotó és egy kis nézelődés után leballagok.

Félúton megállok a Szikla-terasznál, s bár úgy tűnik, bármikor lebillenhet, nem billen le. Még alattam sem, pedig most súlyra többet nyomok, mint például két éve, amikor szintén olyan sokat túráztam a félszigeten. A sajkodi strandra nem jutok le nyílegyenesen, már a Muszaticsék is megmondták, hogy azt nem lehet. Nem engedik a helyiek, hogy a fejük felett túrázgassanak holmi idegenek. Igazuk is van, engem is biztos zavarna, ha jönnének-mennének a kertjeim alatt-felett. Letaposnák a virágaimat, amiket oly nagy gonddal nevelgettem. Tehát megteszem a vargabetűt, és rátérek a bekötő útra. „Ott egy vadmacska” – állapítom meg, mikor meglátok egy macskaszerű sziluettet a mező közepén. Mindeközben terepjáró méretű autók sorakoznak az Apáti étterem parkolójában, s kanyarognak össze-vissza. Aztán ott a nyaralók sora, a pompázó hibiszkuszokkal, meg azokkal a lila virágokkal, amiknek nem tudom a nevét. Megérkezem a strandhoz, besétálok, mintha minden nap ezt tenném, ledobom ingem-gatyám – a bikinit azért magamon hagyom –, s fürdök egy nagyot.

Visszafelé kicsit benézem a távolságot, és vagy öt-hat kanyarral és emelkedővel többet kell megmásznom, mint amire emlékeztem. Az utolsó etapon már majd kiköpöm a tüdőm, szaporán ver a szívem is, és azon jár az agyam: vajon túlélem-e az éjszakát? De nem kell hajnalban mentőt hívni, a levendulás bor megteszi a magáét, s én tisztességesen húzom a lóbőrt egész éjjel.

Augusztus 14.: A plázs

„Végre egy nap, amikor van értelme felkelni!” – gondolom magamban, miközben összedobom a strandcuccomat. A puccosabb fürdőruhát rakom be meg egy csecse strandruhát. Mégiscsak a plázsra megyek, ott pedig meg kell adni a módját. Eddig bármikor próbáltam bárkit is hasonló élményre csábítani, mindenki fintorgott és előítéleteskedett, hogy ő ugyan ilyen rongyrázós helyre nem megy.

Ma akciós nap van, s én kihasználom. Minden nő ingyen mehet be. Micsoda diszkrimináció, mondanák erre a feministák, mert ők tisztességes summát szeretnének fizetni. Az persze nekem is gyanús, hogy a plázs honlapján, ahol részletezték az akciót, külön megjegyezték: „topless viselet is megengedett”… Írok hát gyorsan Nikinek, s kérdezem, mi ez. „Valami vén kéjencek legeltetik magukat azon a plázson? Vagy stricik keresnek munkatársakat?” – pötyögöm be a messzendzser-üzenetet. De Niki nem tud semmit, pedig ő mindig mindent tud a Balaton-felvidék éppen dívó szokásairól. Tudja, hol adnak mirelitkaját és hol főznek rendesen, hova járnak a gazdagok és hova a szegények, hol kötik a titkos üzleteket és hol bújnak meg a politikai üldözöttek. Egyszóval Niki mindent tud, de ezt most még ő sem tudja.

„Nemhiába járok rudazni – gondolom –, majd pofonvágom a szemtelenkedőket!” Meg aztán ne legyek naiv: kinőttem én már a vén kéjencek által kedvelt kor- és súlycsoportból. Ezzel a tudásanyaggal felvértezve lépem át a Plage Tihany küszöbét. Secperc alatt rájövök, előzetes fantáziálgatásom vakvágányra ment, s tán épp az ellenkezője lesz igaz mindannak, mint amiken morfondíroztam. Merthogy ifjú titánok várnak a bejáratnál, Adonisz-külsejű fiatalok, akik mindenáron kényeztetni akarnak. Adnak törülközőt, étellel-itallal kínálnak, s közben mindvégig mosolyognak. „Úgy látszik, ez afféle Gerbeaud-terasz utánérzés lesz” – jut eszembe, mert állítólag ott szoktak fiatal Adoniszok elbűvölni idős hölgyeket, pénzért. Ezek szerint a „hölgyek féláron” csak afféle csaliszöveg volt, s voltaképp nem rám vadásznak, hanem nekem kéne vadásznom rájuk. No persze, odáig nem fajul a dolog, de kétségtelen, hogy az ételnek-italnak jól megkérik az árát, amin nem is lepődöm meg, hisz mindezt tudtam előre, nem véletlen csekkoltam le már előző este a szálláson a menüt. Az Adoniszok az első fogyasztásom után is ottragadnak a közelben, várják a második meg a harmadik, az ezredik rendelést. A mosolyuk egyre kényszeredettebb lesz, mihelyst felfedezik, hogy inkább a Balatonban fürdőznék, mintsem az általuk kínált proseccóban.

Az az előnye azonban megvan a helynek, hogy a cuccomat bátran otthagyhatom, s akár órákig is ringathatom magam a hullámokkal. Az a „szép, zöld gyep” sem rejt barackmagokat és sörösüveg-kupakokat. Nem úgy, mint anno a jó öreg szocialista szabadstrand, ahol a gyerekkorom hétvégéit töltöttem. Apám ilyenkor mutatta be balettos tudását, hisz úgy szökellt át a barackmagok és a sörösüveg-kupakok fölött, mintha nem is a Balaton vizébe igyekezne, hanem egyenesen a Hattyúk tavába. Tornázott fiatalon, innen a kecsesség, én pedig csak cammogtam mögötte, rástresszelve a barackmagokra meg a sörösüveg-kupakokra, ki tudja, miféle disszonáns látványt nyújtva. Mindenesetre most Tihanyban megengedhetem magamnak, hogy lazán végigsétáljak a plázson, egészen addig a homokos sávig, amelyet az autentikus tengerparti hangulat szellemében kagylóhéjakkal szórtak tele. Ott aztán jön a poklok pokla, a tűzönjárás, éppúgy, ahogy a beavatós-boszorkányos szertartásokon szokták kínozni az áldozatot. Miután mindezt túlélem, elnyerem méltó jutalmam, s megmártózhatom végre a Balatonban. Tűz után víz, avagy aura- és csakratisztítás felsőfokon.

S valóban órákig ottragadok, ringatózva, zen-állapotban, kilúgozott aggyal és kellemesen alacsony vérnyomással. A pulzusom alig lüktet, a fülem kitisztul, átjár a friss és tiszta levegő, miközben bámulom a parton a zöldet, a hegyen a villákat, a távolban pedig a jachtokat. Azok is bámulnak engem, távcsöveznek. Aztán a vízben átsétálok a jachtkikötő felé, kihasználom, hogy most oda is ingyen „bemehetek”. Körbenézek, milyen ott az élet; látok egy gólyaszobrot, két kiscsajt horgászni, pár vitorlást ringatózni, majd visszaballagok, újra át a kagylóhéjas kínzatáson, s végre leheveredem a nyugágyra, amit szintén grátisz kaptam.

Egye fene, ne búslakodjanak az Adoniszok ott a sarkon, intek, s rendelek egy jegeskávét. A fickó örömmel teljesíti a kérést, s fogkrémreklám-mosolyával már nyújtja is a kártyaterminált. De még előtte valami kis vigyorikat mutat a képernyőn, százalékokkal. Döntsem el én, jelzi metakommunikatíve, hogy mennyi borravalót szeretnék adni. Persze, csak ha szeretnék. Nincs ebben semmi kényszer, megteheted, hogy nemet mondasz. Ám ha már egyszer az ember lánya idetolta a képét, bejött ingyen a fene nagy infláció közepette, viselkedjen rendesen, s nyomja rá az annyit-meg-az-amennyit. És különben is, valóban nagyon kedvesek, nagy a tisztaság, s még a hangulatom is igen vidám. „Egyszer élünk” – gondolom hát, s nyomom, amit nyomnom kell…

***

A nagy elkalandozások közepette ránézek újra a homokórára. Már régóta lefutott az a pár perc. Kiveszem a teafiltert, kortyolom a feketére sötétült zöld teát. Gyűjtöm az erőt, hogy kimenjek futni a parkba, még mielőtt odakint is besötétedik. Igyekeznem kell, hamarosan három óra. „Ön szabotázs? – kérdezi tőlem a belső hang. – Nem, én csak egy napl(op)ó író vagyok…” – válaszolom.

#tihany #útinapló #balaton #balatoninyár #flaneur #naplóírás #sajkod #plagetihany