Idén nem a nyár végén, versenyt futva a fenyegető tanévkezdettel, hanem „már” augusztus közepén elzarándokoltam a Balaton kis bencés fellegvárába. Eredetileg Badacsony, Szigliget, Ábrahámhegy vagy Révfülöp környékére terveztem kirándulni, de a szálláslehetőségek végül megint Tihanyba repítettek, amit nem is bántam annyira. Füredet szándékosan kihagyom ilyenkor. Miután apám ott nőtt fel, a nagyszüleim ott vannak eltemetve („remek kilátással a Balatonra”, ahogy azt a nagyapám időnként megjegyezte, mikor arról volt szó, hogy majd a nagyanyámmal közös sírba fog ő is kerülni), gyerekkori nyaraimnak pedig minden hétvégéje ott telt, nem akarok idegennek kijáró „bánásmódban” részesülni. Nem akarom a régi szép emlékeket felülírni holmi trendi turistáskodással, kibérelve netán egy olyan, „minden igénynek megfelelő” luxusapartmant, amit pontosan oda építettek, ahol apámék az ötvenes-hatvanas években a testvéreivel és a cimborákkal önfeledten fociztak vagy épp levelibékákat szivaroztattak.
2024. augusztus 12.
Kacifántos megérkezés, miután szokás szerint egy óra késéssel csúszik be a vonat a füredi vasútállomásra. Épphogy elérem a csatlakozást, ami a menetrend szerint játszik. Egészen nyugodtan vágtatunk Tihany felé, kellemes és szellős minden, mire az utolsó előtti megállónál feltódul egy furán antiszoc kisugárzású csapat. Nagy örömmel vetik rá magukat a még üres ülésekre. Én részben menekülőre fogom, mert nem akarom majd keresztülcibálni rajtuk a bőröndjeimet a közelgő leszálláskor. Sajnálom őket, látszik, hogy az utóbbi száz évben nem nagyon kirándultak semerre sem, pláne nem olyan puccos helyre, mint Tihany. Élvezik, hálásak és örülnek. Még sokáig emlegetni fogják.
Leszállok, próbálok átkelni az úttesten. Ledarálnak a BMW-k és a Mercédeszek, mire a szálláshoz érek. Igaz, csak egy köpetre van az apartmanház a buszmegállótól, de addig is érkeznek a tekintélyes batárok. Eszembe jut, nemrég olvastam, hogy a Budapesti Hírlapot anno a konzervatív szellemisége miatt csak Méltóságos Hírlapnak becézték a fiatal modernek egymás között. Méltóságosnak, nem tekintélyesnek. De a kettő majdnem ugyanaz.
Hiába, nem hagyhatom ki a szakmámat még a vakációmból sem. Legnagyobb meglepetésemre első este a panzió medencéjében fürdőző két hollanddal Kosztolányiról és a magyar 20. századról sikerül elbeszélgetnem. Nem én akarom, ők térnek „egyből a lényegre”. Már szinte valamelyik Thomas Mann-regényben érzem magam, mondjuk a Varázshegyben, ahol nagy filozófiai vitákat folytatnak egymással a „szanatóriumi körülmények között” relaxáló szereplők. Olykor az én idegrendszerem is igényli ezeket a szanatóriumi körülményeket, tán ezért is jöttem már megint Tihanyba. Tudat alatt úgy intéztem, hogy a Booking.com ezt és csakis ezt dobja fel. Szívom a levendulaillatot (nekem az is elég, nem kell fű, maradok a virágoknál, köszönöm szépen), süttetem magam az extrán veszélyes UV-sugarakat kibocsátó nappal, gyalog győzöm le a távolságokat (ha már a rolleremet lusta voltam magammal cipelni), és kész.
2024. augusztus 13.
A helyi Coop-ban rájövök, én is afféle „latte avokádós” figura vagyok, mert keresgélem a kevésbé füstös és zsíros hentesárut, a kevésbé tartósított pékárut, a növényi tejeket meg egyéb „mentes” ügyeket. Mindez hagyján, de még kaukázusi kefírt sem találok, így aztán veszek egy szilárdabbat, és közben azon tanakodom, milyen ritkán is használok én tejfölt… Pedig a pultok roskadoznak a csurig töltött tejfölös poharaktól, akármelyik boltban is vagyok.
A szálláson rendelek reggelit, de abban is túlteng a tej. Múlt héten, mikor Sajkodon jártam – l’art pour l’art, barátokkal, független a nyaralástól –, feltűnt, hogy alig akad egészséges kaja az étlapon. Mikor szerényen megkérdeztem, hogy hát akkor tán kisadag…, nézett rám a nő döbbent és morcos tekintettel, hogy vanni van, de ugye 70 százalékos áron. Mondom, mindegy, csak ne kelljen megennem az egész zsíros-olajos cuccot, mert akkor harmadnapra sem kapok levegőt utána, hízni fogok, és nem megy majd a rúdsport. A cimborák aztán felhomályosítottak, hogy errefelé ez a kérdés azt jelenti: „Tán nincs pénzed kifizetni?!” És az ilyesmit ezek az egynyári vállalkozók nem szeretik. Szóval fizess, tömd magadba az egészségtelen kaját, méghozzá minél nagyobb adagban, aztán eredj a pokolba, mert foglalod a helyet a többiek elől. De maradjunk inkább a Provence-hangulatnál meg a tüchtig kis levendulás-rózsás-liliomos parfümös üvegcséknél az Eau de Tihany házában meg egyéb helyeken, mert ez a feeling mégiscsak szebb és jobb és finomabb.
Csak hát a levendulának is lejár a szavatossági ideje néha, mint például a szállásomon tartott samponban lévő alapanyagnak. A műanyagflakon elegánsan vár a zuhanyfülke sarkában. Lilának lila a tartalma, de azt az esti megvilágításban – pláne kontaktlencse nélkül – nem igazán veszem észre, hogy egyenesen zöldeslila már az a lila… (Első körben elírom a szót Lolára, aztán eszembe jut, hogy anno szerettem volna Lola becenevet magamnak, próbálkoztam is vele, de rosszkor voltam rossz helyen ezzel a kívánságommal. Majd talán 90 felett, ha én is modellkedni kezdek, újraélesztvén az Iris Apfel-trendet, újra nekiveselkedem a Lola-kérdésnek.) Nos, szóval rákenem a hajamra („Kend a hajadra a diplomádat!” – ezt még az Elite magazin szerkesztőségében vágta a fejemhez az akkori tördelő, valami Piroska, mikor megkértem, javítsa már ki a címlapon azt az ordító helyesírási hibát, és legközelebb tán kérje ki a véleményem, mielőtt nyomdába küldi, mert mégiscsak én vagyok az olvasószerkesztő, magyar szakos diplomával…), és mikor már a fejbőröm kezdené kellemesen beinni, megérzem a szagát… Hát, mit mondjak? Az iszappakolás és a hetek óta áporodott vízben rothadó temetői virágok bűzének keveréke csap orrba. Azonnal lemosom a fejemről, és vagy százszor magamra kenem a jól megszokott Body Shop-os banánsamponomat, mégiscsak a „hazai” az igazi, mondván. Aztán egész éjjel azon imádkozom, le ne rohadjon a fejbőröm mindezek után… Még a végén itthagynám a skalpomat Tihanyban, és az nagyon nem lenne jó, bármennyire is szeretem ezt a helyet. De egyébként minden puccos, fullos, nem akarom szidni a szállást, mert tényleg. (Nota bene: a hely nem politikamentes, de ez csak később derül ki.) Mondjuk tavaly, a másik panzióban, innen saccperkábé 10 perc sétára, volt egy üveg bor is bekészítve kis bonbonnal az ágyon (nálam ezek az apró gesztusok abszolút működnek), idén meg csak két félliteres ásványvíz pislog rám a hűtőből, de a bútorok szépek meg tisztaság van, kétségtelen. És a kézmosáshoz kitett levendulás szappan is friss és illatos. No, de most újra nekiindulok, és veszek mindenféle rózsás permetet (mert a légkondi ájere sincs a kedvemre, száz év óta nem kapcsolhatták be), majd utána megmászom valamelyik hegyet.
Elsőként irány az óvári kilátó! Pontosabban nincs kilátó, helyette olyan telkek, házak, villák, kacsalábon forgó paloták sorakoznak arrafelé, hogy a Rózsadomb kutyafüle mindahhoz. Magánutak, miegymás, egyszóval egy idő után már nem tudok tovább mászni felfelé-elfelé, mert zsákutcákba botlom. Aztán vissza, nekivágva valami kis eldugott erdei ösvénynek, hegymenetben, egy fennsíkra érek, hatalmas Krisztus-szoborral meg a két latorral. Van valami kísérteties a kereszteken vergődő testeket megformázó szobrokban, ahogy belehasítanak szenvedésükkel az égkékbe. Mintha üvöltenének és sikoltanának. Megcsap az apokalipszis-hangulat, de végül kiderül, hogy „csak” a Kálvária tetején sikerül kikötnöm. Onnan pedig lefelé visz tovább az út – úgy látszik, én visszafelé „járom a kálváriámat” –, egyszóval vissza, a Visszhanghoz. Mindeközben újra az az isteni csend kerülget – leszámítva a szobrok artikulálatlan fájdalomordítását –, mint tavaly, amikor a „kéjutazásnak” (á la Huysmans az illatszimfóniákkal meg egyebekkel) tervezett nyaralásom átváltott valamiféle szakrális beavatás-élménybe, egy magyar El Caminóba és társaiba.
Este úszom a medencében, hogy lehűtsem magam, rovom a köröket oda-vissza, beleszédülök a minitávú hosszakba. Aztán felfedezem a fészbukon, hogy leadták az ajánlót az Újbuda TV Kosztolányi-showjából. Ez jó, ennek örülök.
2024. augusztus 14.
Reggeli a szabadban. Ez mindig olyan idilli szokott lenni. Legalábbis papíron, képeken, instagramon, satöbbi. Reggeli a Rege teraszán a csodás balatoni panorámával. Reggeli Gipsz Jakabnál, háttérben a leánderekkel meg a pálmafákkal. Reggeli Márvány Jolánnál, háttérben a medence meg a kényeztető fürdő rituálé a legújabb Intimissimi-szettekben. Az asztalon levendulás limonádé, narancslé, porceláncsészében a habos-babos kapuccsínó… És aztán megérkeznek a darazsak! Mindig, mindenhol megérkeznek a darazsak. Pedig állítólag itt, a szállásomon, irtják őket. Kiteszem csalinak a ragacsos-szörpös poharamat. Ez az egy delikvens, aki a mai napra bejelentkezett, kicsit megszagolja, de sajnos nem érdekli, hanem éles váltással a virslim mellé kirakott mustár és torma felé tart. Felváltva landolgat hol itt, hol ott. Egy kis mustár, egy kis torma, egy kis mustár, egy kis torma… A lényeg, hogy a közelemben legyen. Istenem, talán szeret! Megszagolja a dezodoromat. Hát igen, neki is tetszik, nemcsak nekem jött be, mikor leakasztottam a minap a DM polcáról. Na mindegy, túléljük ezt a kis liezont is, lépünk tovább.
Sziesztaidőben természetesen a hűvösben tartózkodom, a medenceparton szigorúan csak délig fetrengek. Dehát ez így nem mehet, hogy itt vagyok Tihanyban, és nem mozdulok ki a szállásról! Irány valami nagy-nagy felfedezőút! Elindulok hát a Tihanyi Vinárium felé, megcsodálom messziről, mert morcos asszonyságok ácsorognak-vicsorognak az 1822-re datált vincellérház előtt. Afféle pumák, láthatóan jó egzisztenciával, gyanakodva figyelik, mit csinál az a hátizsákos-sapkás figura a fényképezőgépével ott, a parkoló másik végében. Ez vagyok én, ez a hátizsákos. Errefelé kevesebb a hátizsákos, mint a koktélruhás, azt veszem észre. Pedig a félsziget tele van kirándulóhelyekkel, szóval logikusabb lenne a hátizsákosok túlsúlya. No persze a kirándulóutak egy része mintha zsákutca lenne, sok helyen olyan táblákba botlok, hogy „magánterület”, „magánút”, „magánparkoló”. A Belső-tó távolabbi oldalánál rajtam kívül sehol egy lélek, csak pár ló tikkadozik a lekerített sztyeppén, így hát aztán a sok „magán”-felirat közepette azon tanakodom, mikor és honnan ugranak majd elő a házőrző dobermannok, hogy beleharapjanak a fenekembe, s elkergessenek jó messzire. Lehetőleg egy életre.
A Belső-tó Kilátópont sem közelíthető meg olyan egyszerűen, csak valahogy körben, mert útközben szürkemarhák relaxálnak és kérődznek, villanypásztorral körbekerítve. „Totally relaxed mood” – viccelődöm magamban, mert ekkora nyugalmat már régóta nem láttam. Ezektől a kedves állatoktól valóban lehet tanulni, Buddha hozzájuk képest egy idegbeteg vitustáncos, aki tikkelő arckifejezéssel követeli a kényszerzubbonyt. Egyszóval előfordulhat, hogy lecserélem az oroszlán totemállatomat magyar szürkemarhára, ha továbbra sem sikerül kezelnem a hétköznapi stresszt, na és persze kidobom az összes Buddha-oltárt is a lakásból. (Csak viccelek, nincs is Buddha-oltárom, bár még lehet, ki tudja.)
Mindezek után irány a gejzírkúpok! Végülis 40 fokban, hegymenetben simán belefér az ilyesmi. Jó alaposan becsalinkázom a rengetegbe, olyan helyeken járok, ahol a madár sem, majdnem rámszakad egy-egy kidőlt fa az egyre szűkebb ösvényen, majdnem megindulnak a sziklák, ahogy egyensúlyozom fel a kúpokra, majdnem belémmarnak a lájmkóros kullancsok, ahogy osonok a bokrokkal teljesen benőtt szakaszokon, és persze majdnem rámtámadnak a lesben álló vaddisznók meg a veszett rókák is, miközben próbálom elérni az őslevendulást. Egyszóval csupa életveszély közepette, leginkább a démonaimtól kísérve átszelem a Szarkádi erdőt is. Lassan kezd világosodni, már érzem a távolban a Balaton szagát, látom is a nagy kékséget, Istenem, végre-végre, kiérek a dzsindzsásból! Utolsó etapként még megnézem az Újvári templomromot, az is elég kísérteties. Ezek az évezredek nyomasztják itt az embert, és eszembe jut, hogy a sziklák meg a mindenféle földrajzi képződmények már akkor is megvoltak, amikor én még seholse voltam, és akkor is meglesznek, ha én már seholse leszek. Némán túlélnek mindent és mindenkit, még tán az atomtámadást is.
A Club Tihany elkerített, elegáns-puccos üdülőterületén landolok, s miután egy sorompón keresztül elhagyom az övezetet, rájövök: illegálisan hatoltam be a lekerített területre. Dehát a kutya által sem látogatott turistaútvonal ide vezet, mindenféle tiltójelzés nélkül, és nekem itt sikerül visszajutnom a civilizációba. Úgy érzem magam, mint egy bennszülött, vagy valamiféle Maugli, vagy Krokodil Dundi és társai, amikor végigsasszézom az allén jó izzadtan, koszosan, büdösen, agyonszúrkálva a gazoktól, a sok frissen zuhanyozott, illatozó, elegáns lenvászon cuccokban feszítő elit nyaralók közepette. Aztán megtalálom a csak nekik fenntartott delikát üzletet, ahol van banán és nektarin (ellentétben a falubeli boltokkal, ahol a gyümölcsöt még hírből sem ismerik), és minden más, mi szem-szájnak ingere. Egyszóval be is vásárolok, hogy a maradék 4 km-emet, ami a szállásig visszavezet, egy kis súlytöbblettel teljesíthessem, mert mégiscsak fogyókúrázni jöttem!
Így telik még el egy-két nap Tihanyban. Megmászom a Kopaszhegyet, sötétedéskor végigbóklászom a Gödröst, Eszter lemondja a közös aperolozást a Rege teraszán – helyette órákat telefonálunk –, én pedig készülök haza, útbaejtem a szülőket, akik a nyár elején különös hősiességről tettek tanúbizonyságot (túléltük apám kálváriáját a Haller utcában, nem volt könnyű menet, tán ezt is megírom egyszer), és vissza kell érnem a rúdsportos edzőtáborba is, amit Merci tart. Első nap a teremben pár órát végigizzadunk, második nap pedig a Margit-szigeten szerzem be a havi rovarcsípés-adagot. Persze, azért dolgozunk is, csoportos akrojóga pózokban pompázunk a romok mellett, a kiránduló családok pedig leülnek a padra, közönségnek. Legközelebb ki kéne raknunk pár kalapot, hátha még bevételünk is lenne belőle.
Aztán rámégnek a feladatok, a közelgő határidők, a rémisztő szeptember, miegymás. De ilyenkor az ember megpróbálja kipréselni a vénasszonyok nyarából, amit még tud. És megmagyarázza magának, hogy azért az ősz sem olyan ronda hónap, az is tartogathat még örömöket bőven, jön a szüretelés időszaka, lehet bort inni, színes levelekbe öltözött természetet nézni, piacon sütőtökre vadászni satöbbi, satöbbi.
Epilóg
Azóta megvolt az edzőtábor is, a balatoni strand egészen felbolydult. Enyhén nárcisztikus öregurak nyugalmát sikerült megzavarnunk a rudakkal meg a karikával meg a bikinis pózokkal, elrontván – ahogy fogalmaztak – az „utolsó szép hétvégéjüket”. És valóban, talán az utolsó szép hétvége volt (legalábbis az idén), amikor olyan 35 fok körüli hőmérsékletben lehetett még napozni és fürdeni nekünk-nekem is… De sebaj, egy kis novemberi intermezzo után – mert az idő hirtelen nem is őszbe, hanem szinte már télbe csavarodott – talán jön még egy kör indián nyár, mondjuk úgy október táján, s lehet még sütkérezni majd a Gellért vagy a Rudas teraszán… Úgy legyen, ámen!
Comments