Bécsi kalandok 1. A Willendorfi VÉNusz

Zsuzsanna Arany
jan. 24.
5 perc olvasás

Nemrégiben a Magyarországi Reformpedagógiai Egyesület néhány tagjával az osztrák fővárosban jártam. Nem először voltunk együtt kirándulni, a mi közös történetünk már több évre nyúlik vissza. Eredetileg a Kosztolányi-életrajzom hozott össze velük, miután az életreform mozgalmakat kutató professzornak, Németh András tanár úrnak feltűnt, hogy sokat regélek a könyvben a Mester vegetáriánus szokásairól, no meg persze a spiritiszta szeánszokon tett látogatásairól. Sőt, még Schmitt Jenő Henrik prófétai dörgedelmeit sem hagyom ki, melyekkel az Akadémia Kávéházban szédítette a fiatal nyugatosokat a múlt évszázad elején…

A reformpedagógusok lelkes társaságával már jártunk együtt Csopakon, Szegeden, sőt Bécsbe se „elsőbálozóként” ruccantunk most át. Jó kis csapat, szeretek velük tartani, mert vidám, kedves, laza emberek, akik számára az életreform-kutatás afféle szerelemprojekt. Múlt héten, ebben a szokatlanul zimankós időben, elsősorban a Leopold Múzeum Hidden Modernism című kiállítására voltunk kíváncsiak, azért vállaltuk az oda-vissza vonatozást, de persze ebben a blogbejegyzésben most nem erről írok, hanem inkább a délutáni programra koncentrálok, amikor is a Természettudományi Múzeumot vettük célba.

Bevallom, eleinte húztam a számat. Mert mi a fenét lehet ott egy magamfajta műkedvelő bölcsésznek csinálni, nem vagyok én már dínórajongó kamaszgyerek! De mégis. Kiderült, hogy én is gyermek módra izgulok rá a dínókra, s fotózom őket nyakra-főre. Én is felveszem a 3D-szemüveget, hogy lássak síkból kiemelkedő virágokat, legfőképp mákvirágokat, és csodálom a mindenféle fél- meg egész drágaköveket. Bámulom magát az épületet, a pazar enteriőrt, sőt, a Willendorfi Vénusz láttán se húzom, hanem eltátom a számat…

No, de akkor itt most álljunk is meg egy pillanatra! Mert eredetileg erről a kis szobrocskáról akartam írni. Akárcsak tízéves koromban a Louvre-ban, most is leesett az állam. „A tankönyvekben ez sokkal nagyobb volt!” – kiáltotta a bennem bizony nem is olyan rejtetten bújkáló belső gyermek, azzal a felháborodással, amilyet akkor érzünk, ha becsapnak bennünket. Anno, Párizsban is ez az érzés fogott el, mikor megpillantottam az egyiptomi Ülő írnok szobrot – mely (mint most megtudom Gúgl és Csetdzsípítí barátaimtól) egyesek szerint Kai kancellárt ábrázolja –, mert arról is azt hittem, hogy sokkal nagyobb. Persze azt nem gondoltam, hogy akkora lenne, mint például a Rodoszi Kolosszus lehetett egykoron, de legalább olyan emberméretűre saccoltam. Hát nem! Picike, egészen pontosan 53,7x44x35 cm-es adottságokkal bír. Mondhatnám azt is, hogy „ennyike”, és hiába ír az idők végezetéig, akkor is csak ilyen kis pinduri marad.

És a Willendorfi Vénusz is „mer kicsi lenni”, sőt, méretben jóval alulmúlja az írnokot. Jelentéktelenségnek dacára külön csarnokban őrzik, afféle oltárt emeltek neki a múzeumban. A hatalmas márványlapokkal díszített bejáraton fekete alapon határozott betűkkel virít a VENUS felirat, miközben a háttérből lángvörös fény sugárzik ki. Szó, mi szó, igazán szuggesztív. Mintha magába „Vénusz barlangjába” akarnák becsalogatni a látogatót a házigazdák! És hát nő létemre be is megyek, mit törődöm én azzal, hogy netán ez itt egy „all-male-panel”, és meglesem, mi mindent tud az Ősasszony! És ekkor jön a meglepetés, a nagy átverés, merthogy ez a belengetett FEMME FATALE mindössze 11,1x4x4,5 cm-es! „Hi-he-tet-len!” – hüledezem. Aztán persze veszettül fényképezem, bízva abban, hogy észrevehető marad majd a fotókon…

Az ember csak rápillant, megdöbben ezen a döbbenetes semmiségen, és értetlenkedik: mi a fenét sztárolnak ezen annyira? Kövér is, VÉN is (hisz a nevében is benne van, ugye…), meg „usz” is, ami újmagyarul annyit tesz, hogy pár perc alatt végzel vele. Felméred, leméred, lősz egy közös szelfit, „oszt” (más nyelvjárásokban „uszt”, tehát „usz”-t) már mehetsz is. Pörgetheted tovább magad abból a barlangból, mint ahogy a rílsz-videókat szokás. Legközelebb, ha meg akartok sérteni egy nőt, vágjátok csak oda neki: „te is csak egy kis willendorfi vénusz vagy!” Így, kisbetűkkel persze. Hadd érezze!

De félre a viccet, mert a Willendorfi Vénusz valóban egy csoda. És mint a netes segédjeimtől megtudom, épp egy magyar férfiember fedezte fel, bizonyos Szombathy József régész 1908-ban, épp a Nyugat indulásának hivatalos évében. (A tanítványaim már azt is tudják, hogy a mi neves modernista folyóiratunk első lapszáma valójában már 1907 decemberének végén kijött. Hiába, a fiatalok sincsenek annyira elveszve, nem csak a VÉNek!) Tudjuk, hogy valamiféle ősistennő ez a szobor, és az anyaságra, a termékenységre, egyszóval az ÉLET mint olyan alapjaira asszociáltat. Az egyik elmélet szerint afféle önarckép (öntestkép?) lenne, a perspektíva miatt. Mintha valaki magát bámulná, így lefelé, ahogy ül, és úgy formázna szobrot a testéből. Pontosabban szobrocskát. Lehet, maga a Magna Mater volt az, hiszen ő is alkotó: egyes hiedelmek hálószövő pókként képzelik el, tehát „művészként”. Ám olyan teória is akad, miszerint amulett vagy kabala lehetett ez a fura kis kődarab, s azért hordozták magukkal több száz kilométeren keresztül az őskori „vademberek”.

Ha pedig már így elmerültünk az ősrégi korokban, kihagyhatatlan a múzeumot leuraló dínó-terem említése! Andival épp arról beszélgettünk, hogy ez a belső tér olyan, mint a filmekben, ahol éjszaka megelevenednek a vitrin alatt őrzött és a pulpitusra állított csontváz-szörnyetegek. A látogató gyerekek persze felszabadultan szaladgáltak a hatalmas brontoszauruszok meg apatoszauruszok meg a fene-tudja-még-milyen-szauruszok csonttornyai között, és eszük ágában sem volt rettegni tőlük. „Hiába, ez már a horrorfilmeken szocializálódott generáció!” – gondolom magamban. – „Bezzeg én! Még traumatizáltabb lennék most, ha 8-10 évesen ezek közé a rémségek közé belöktek volna…” Annak idején, 8-10 évesen csak a Vidámparkban voltam apámmal, ott láttam szörnyeket. Emlékszem, a szellemvasútban annyira féltem, hogy végig csukott szemmel ültem, szorítottam apám kezét és sikítoztam. Lehet, akkor süketültünk meg mindketten, mert most ő sem hall jól, meg én sem. Aztán elérkezett a bátorságpróba ideje: évekkel később NYITOTT SZEMMEL, EGYEDÜL is végigfurikáztam a szellemvasúton. Igazi kéjutazás volt, a vigyorgó birik csak úgy meresztgették rám a zöldre pingált Tungsram-izzókból összetákolt műszemüket, a rongyokból összevarrt óriáspókok pedig hiába himbálóztak a fejem felett, ügyet sem vetettem rájuk. A mai Halloween-partik mind semmik ahhoz a dizájnhoz képest, amit én ott nagy vagányan végigélveztem!

Az utolsó termekben, amelyeket még jutott időnk szemrevételezni, ásványokkal és (fél)drágakövekkel teli vitrineket őriztek. Lehet, mégis felcsapok természettudósnak, és ilyen csodákat fogok tanulmányozni! Vagy épp elmegyek ékszerésznek, és ilyeneket fogok farigcsálni. Láttunk persze karláncokat, nyakláncokat, fülbevalókat és gyűrűket is szép számmal, no meg csillogó óriáskristályokat is. Harsányi Kálmán regényének hőse, a profinak kikiáltott kristálynéző elbújhatna a maga kis kavicsával mögöttük!

Végül még egy utolsó pillantást vetettünk a 3D-szemüveges időszaki kiállításra is. Egy Sebastian Kramer nevű művészember fotóiból kaptunk ízelítőt, és ahogy szemünk elé tartottuk azt a kis papírcuccot a piros meg a kék kémlelőkkel, valóban kiemelkedtek a sík falfelületből az ábrázolt növények. Nekem persze a mákvirágok tetszettek a legjobban, le is fotózta Zsófi, ahogy bámulom őket. Mindez már Csáth hatása, aki egyenesen ópiumos őrületbe kerget(ett) az utóbbi években, miután éjt nappallá téve az ő „munkássága” volt/van porondon Veszprémben.

S ha már Csáth, meg Kosztolányi, meg azért legyen szó Adyról is (most főképp róla), akkor ott a szifilisz is, ugye. Ám azt a tárlatot ezúttal kihagytuk, pedig a Természettudományi Múzeum honlapja szerint szép rózsaszín mindenhol a háttér, és még fotókat is mutogatnak a tünetekről. Mert hát aki Vénusz barlangjában forgolódik, annak bizony ilyesmivel is számolnia kell. Azért vigasztalódjunk, jön még kutyára dér, télre meg tavasz, és a nemi betegségekről regélő kiállítás is egészen április közepéig várja a látogatókat!